Március 15. A dátum hallatán talán valakiknek még eszébe jut, hogy valamikor, nagyon régen, 166 éve történt valami, nevezetesen hogy valami nacionalista, a manapság bevett szóhasználattal: anarchista, aberrált liberális valakik fellázadtak a törvényes államrend ellen. Ez normális körülmények között ugye mélyen elítélendő, de akkor nem voltak normális körülmények – mondja magának a nemzeti érzelmű állampolgár –, mert akkor idegen elnyomás alatt állt az ország. Igen, ez az. Akkor idegen elnyomás volt, és ha idegen elnyomás van, akkor szabad – mit szabad; kötelező – fellázadni. Mert az egészséges nemzet nem tűri az idegeneket, az egészséges nemzet magába fordul, az egészséges nemzet önálló, kokit és sallert oszt mindenkinek, aki bele mer pofázni a dolgaiba.

Jut is eszébe, március 15-én beszédet mond a Miniszterelnök Úr, meg az összes többi fontos, közepesen fontos, és fontosnak látszani akaró csinovnyik. El fogják mondani, hogy a magyar – egészen pontosan úgy fog hangzani, hogy mi, magyarok – már akkor is utálta az elnyomást (mármint azt, amikor őt nyomták el; mert hogy amikor ő szállt meg nem egészen magyarlakta területeket, az soha nem volt elnyomás, csak amolyan pajkos, baráti hódítás, és egyébként is, vegyék megtiszteltetésnek, hogy a magyarok, egy ilyen nagy és bölcs nemzet által lehetnek elnyomva), és most is utálja. Persze csak az idegen elnyomást, mert amikor a sajátjai nyomják el, az nem elnyomás – egyáltalán, maga az elnyomás szó is csak az idegenek kontextusában értelmezhető, mert a magyar nem nyom el, az ilyen rendes nép. Bezzeg a többiek, ugye.

Mert most is elnyomás készülődik, elnyomna az EU, a hanyatló Nyugat, elnyomna az IMF, a Világösszeesküvés, az itt élő hazaáruló libsik és a zsidók. Igen, főleg a zsidók, bár az összes többi felsorolt is mind zsidó, szóval csak a zsidók. Most éppen Magyarországra, Szűz Mária országára, Közép-Európa szívcsakrájára fáj a foguk, ez kell nekik: elvinnék természeti kincseinket, asszonyainkat, szolgasorba taszítanák gyermekeinket. Elnyomnának, elvinnék innen az alföldi pusztaságot és a Kékestetőt, elvinnék a Lánchidat, de még a felcsúti stadiont is, derék államférfijainkat leváltanák, nemzetünket meggyaláznák, egészséges családainkat pedofil, drogos buzikkal helyettesítenék. Ha tehetnék, kiásnák az egész országot a helyéről, elvinnék Izraelbe, és csak egy nagy, tátongó, Magyarország-alakú lyukat hagynának itt. Tudjuk, milyenek ezek. Kellene nekik az itteni jólét, mert a Nyugat ugyan már a zsebükben van, de ott már beindult a hanyatlás; mondjuk is rendszeresen, hogy mindenki csak minket másol. Kár, hogy most nem lehet őket úgy elintézni, mint azokban a daliás szép időkben.

De védekezni azért lehet. Igen, védekezni kell. Kibasszuk a kokárdát, esetleg egy zászlót is a házra, hadd lássák, mi még igaz szívű magyarok vagyunk. Nem elég magyarnak lenni, annak is kell látszani – tartja a dakota közmondás, és igen, kibasszuk a kokárdát, hogy mindenki jól lássa, mennyire magyarok vagyunk, és nagy gőgösen elmeséljük, hogy bezzeg mi már akkor is, 166 éve is kiálltunk magunkért, meg előtte is, meg mindig is, mert mi, magyarok ilyen népek vagyunk, kiállunk magunkért. Ezért is nem szeretnek, ezért nem szeret az EU, meg az IMF se, mert olyan kurvául kiállós, félázsiai nép vagyunk. Kiállunk, mint a kurva az utca sarkára, mikor baszatni akarja magát. Nekünk, kérem, ilyen kiállásunk van.

Hősök vagyunk, na. Legalábbis mi, igaz szívű magyarok. Tatárt, törököt, osztrákot, zsidót, mind kipateroltuk. Büszkék is vagyunk magunkra. Mi, hogy azok nem is mi voltunk, hanem sok száz éve valakik, akik talán az őseink voltak? Szarunk rá. Azok is mi voltunk, mi, az örök életű, transzcendens Magyarság, Mária országának gyermekei. Mi voltunk, én voltam, és hát mit ne mondjak, dagad is a mellem; elvégre nem mindenkinek adatik meg egy emberöltő alatt ezer éves történelem, azok a nyamvadt kis libsik például csak azóta számolják, mióta kibújtak a zsidó anyjukból – szar lehet nem ezer évig élni.

Szóval ott tartottam, hogy kimegyünk március 15-én, egykori hősiességünk – hősiességem – apropóján, és meghallgatjuk a Miniszterelnök Urat. Meghallgatjuk, milyen fasza gyerekek vagyunk, hogy már ezer éve itt vagyunk mi, transzcendens magyarok, és hogy készüljünk, mert harc van, támadnak a kommunisták, akik korábban még oroszok voltak, de most már zsidók, mert az oroszok mostanában jó barátaink, tehát mindig is jó barátaink voltak, és meg kell védenünk magunkat, ezer éves történelmünket, hazánkat, Mária országát, ami jobban teljesít és a rezsicsökkentést. 2010-ben egyszer már győztünk, de ezek, mint a csótányok, újra és újra visszatelepszenek; mennyivel könnyebb is lenne őket egyszer s mindenkorra levakarni az egészséges nemzet testéről. Csak hát ahhoz túl sok a libsi hagyomány.

Kimegyünk, meghallgatjuk, de minek, mert hogy úgyis tudjuk, mi lesz benne. Valójában azért megyünk ki, és hallgatjuk meg, mert tudjuk, mi lesz benne: zsidók, rohadt EU, liberálisok, kommunisták, háború, április 6. Ez lesz benne. Különben nem hallgatnánk meg. Kivéve, ha fizetnek, de az egy egészen más történet.

Ami 166 éve történt, az nem lesz benne. A bevezető után legalábbis nem. Akkor az anarchista csürhe a törvényes rendet döntögette, de manapság az nem kóser. Na jó, egy kicsit talán mégis, mert nemzeti soviniszta volt. Meg az akkor volt, és akkor még azt úgy szabad volt, meg elnyomás is volt, de most már nem szabad, mert nincs elnyomás, éppen kiszélesedik a demokrácia – ezt maga a Miniszterelnök Úr mondta, és amit a Miniszterelnök Úr mond, az mind igaz, mert a Miniszterelnök Úr nem hazudna, az ilyen drága jó ember. Forradalmat csinálni egyébként is mindig csak utólag helyes. Most törvényes rend van, ráadásul magyar, nem osztrák, felháborodásra tényleg semmi ok. Nem is azért csődültünk így össze, hogy azokat az anarchista libsiket ünnepeljük – legfeljebb egy megemlítést érdemelnek, mert olyan szép Nemzeti Dalt írtak, könnybe lábad az ember szeme.

Azért csődültünk össze, hogy meghallgassuk a Vezért Miniszterelnök Urat. Hogy tudjuk, hányadán állunk és ki a jövő havi ellenség. No meg hogy biztosan tudjuk, kire kell szavazni. Arról se felejtsünk el megemlékezni, sok itt az idős, hatvan alatt szinte senki, hátha elfelejtette valaki – csak a Fidesz. Közben ott virít rajtunk a kokárda, elismerően bólogatunk egymásnak, igen, mi itt mind Magyarok vagyunk, bezzeg a többi sok, akik nem. Ők nem Magyarok, de még talán nem is magyarok. Nincs rajtuk kokárda, nem verik a nyálukat. Hát magyar az, aki nem veri a nyálát?

Na, ugye.