Élnek egyesekben olyan tévképzetek, noha nem tudom, miből fakadóan, hogy a közpénz néven emlegetett vagyon valójában továbbra is az állampolgárok tulajdona, amiről önként lemondva bízzuk azt az államra, és hogy ezen vagyon elköltésével kapcsolatban az bármiféle felelősséggel tartozik.

Nem gondolom, hogy Szél Bernadett ne lett volna tisztában ezen állítás borzalmasan hazug voltával, amikor feljelentést tett a kormány egyik újabb pénzszórását illetően. Maga a művelet egy átlagos politikai performansz: az politikus csinál valamit, amiről nagyon jól tudja, hogy nincs értelme, de szavazatokban talán elszámolható.

Nem is a feljelentés, nem is az ügyészség arra adott válasza az érdekes (miszerint az a pénz immáron az államé, és nem pedig az adófizetőé, következésképpen a kormány tetszőleges faszságokra elszórhat tetszőleges összeget, és ez nem meríti ki a hűtlen kezelés fogalmát, elvégre a saját pénzét költi), hanem a válaszra érkezett reakció.

So long, this is goodbye
May we meet again in another life
Like strangers passing by
May we see it clearly in a different light
10 years - So long, goodbye

Az elmúlt időszakban kevés poszt jelent meg ezen a blogon, azok is főleg a koronavírussal kapcsolatos hiszti kapcsán, amikor már nehezen bírtam magamban tartani a gőzt. Nem azért nem írok, mert nem lenne mit – abból mindig akad bőven –, hanem mert nem látom értelmét, miért.

Itt mindig, mindenki szabad akar lenni. „Szabad ország, szabad sajtó!” – szervezi az Index melletti tüntetést a Momentum. Szabadságról persze szó sincs, senki egy pillanatig nem gondolja komolyan, hogy ténylegesen ki kellene verni az államhatalom kezéből azokat az eszközöket, amelyekkel a szabadságot elnyomhatja. Dehogy, ilyet európai – meg úgy igazából semmilyen – polgár nem gondol. Van egy néhány pontos szabadság-checklist, például hogy legyen nekünk tetsző sajtó, ne zárják be a kedvenc kocsmát és a parlament legalább időnként tegyen úgy, mintha nem saját, az átlagemberével legfeljebb csak a véletlen folytán nem üres metszetet képző érdekeiket képviselnék.

Ritkán kérdez meg engem az állam, és amikor megteszi, akkor sem érdekli, mit válaszolok. Ezek a nemzeti konzultációnak csúfolt izék még csak annyit sem érnek, mint amit egy normális népszavazás: arra legalább a látszat szintjén cselekedni kell valamit, erre elég csak beböfögni, hogy mindenki egyetértett, megyünk tovább.

Vissza természetesen nem küldöm ezt a szart, de ha már kérdezték, nagyon szívesen megválaszolom:

A koronavírus első felvonása lassan véget ér. Világszerte lassan az utolsó mamákat is lekapcsolják a lélegeztetőgépekről és a távoli, második hullámra terelődik a hangsúly, elfedendő az elsőben elmaradt tömeges pusztulást, de addig is nyaralunk még egyet, mert így is kivan a nép, unja már a banánt, a következő szezonig nem bírjuk ki.

Végignézhettük, micsoda pusztítást végzett a klikkvadász média és a minél nagyobb hisztéria fenntartásában érdekelt WHO elegye, és miként tetézte ezt a kialakult pánik hatására cselekvésre kényszerült, de soha ilyet nem látott, fogalmatlak kormányok hada, akik pénzt és úgy igazából semmit nem kímélve mentették az irhájukat a kinéző népharag elől.

Elmondom, miért nem támogatom a Black Lives Mattert.

Fehér, európai férfi vagyok. Ennek ellenére engem is simán kiráz a hideg, amikor felfegyverzett útszéli portyázók, parancsra vagy saját kedvtelésükből basztatásra szemelnek ki. A helyzet Európában közel sem olyan rossz, mint Amerikában, itt azért elég valószínűtlen, hogy a rendőr ott a helyszínen megöljön, de azért az alapfelállás, hogy ezek a faszkalapok kényükre-kedvükre vegzálhatnak, amit az állampolgár tűrni köteles, ha nem akarja igazán megbaszatni magát ezzel a rablóbandával, így sem túl felemelő.

Ezen felül, azt gondolom, jogom van bárkit, bármiért nem szeretni, sőt, utálni. Azért, ha alacsony, ha magas, ha kövér, ha sovány, ha kopasz, ha hosszú a haja, ha nem tetszik a fülbevalója, undorító ruhában jár, ha ronda a tetkója, beszédhibás, szemüveges, fogszabályzós, nyomorék vagy buzi. Bármiért és indoklás nélkül.

Azért is, ha az illetőnek nem tetszik a színe.

Nem arról fogok most írni, hogy az aktuális járványügyi intézkedések mennyire értelmesek, hatékonyak, túlzók vagy feleslegesek. Még csak azt sem fogom boncolgatni, milyen arányban állnak a megfontolt, stratégiailag értelmes ötletek az ad-hoc látszatintézkedésekkel, ahogyan azt sem, hogy mikor (akár időben, de legalább milyen feltétel teljesülése esetén) lesz ennek az egésznek vége.

Döntenek, bejelentik. Ez a világ működésének ma a módja. Vannak helyek, ahol már jó ideje ez rendszer, de a kényesen demokratikus európai polgárság ezen országok hallatán eddig undorodottan húzta a száját és adott hálát az ő mérhetetlen felvilágosultságának, mely nem engedné, hogy ott, ahol ő lakik, ez bekövetkezzen.

Most vészhelyzet van – vágják mindenki fejéhez pontosan azok, akik máskor hasonló stílusban osztanak ki, hogy a demokratikus jogállam igenis a létező világok legjobbika, és akinek ez nem tetszik, az előbb vegyen nyugodtan részt egy észak-koreai munkatáborban eltöltött hosszúhétvégés nyaraláson, utána pofázzon.

Kiváló alkalom egy ilyen vészhelyzet, hogy a nagy piros gombhoz jutott autokrata hajlamú seggfejek (és ezzel közel sem csak az első számú közszolgára gondoltam) teret engedjenek nagyságuknak az alattvalók végtelen tengere fölött.

Mellőzhetők végre a dögunalmas, bürokratikus bizottságok, piszkálódó sajtómunkások, de még a TASZ is csak álmában csönget egy picit, szigorúan otthonról. Lehet végre osztani az ukázt, elrendelni, korlátozni, betiltani; a hiénák már kiéhezetten várják, hogy végre falatozhassanak. Elvégre háború van, vagy mifene, amiben senki nem lő, és még az ellenfelet is mi magunk alakíthatjuk.

Egy hónapja még különös dolog lett volna, mára csak unottan legyintünk: de hát ez megy máshol is, szerte a világon. Kenyeret kapott már a nép eleget az elmúlt években, most cirkuszt követel. Nem is akármekkorát.

Mindenki megőrült.

Nehéz más szavakkal illetni mindazt, ami szerte a világban történik: miközben halálfélelmükben rettegő embertömegek fejvesztve menekülnek a négy fal közé a láthatatlan ellenség elöl, kormányok egymással kiélezett küzdelemben versengve dolgoznak az elmúlt évtizedekben felépített jólét tönkretételén.

A nyugati társadalmak második világháború óta felnőtt generációi úgy élték le az életüket, hogy egzisztenciálisan fenyegető problémával alig találkoztak: a hiány lényegében ismeretlen, az orvostudomány a gyakori betegségeket évtizedekig el tudja nyújtani, a szabadságunk pedig alapjog, nem hűbéruraink által gyakorolt kegy.

Nem telt bele egy egész hónap, sőt, inkább csak egy-két hét, hogy ennek a világnak hirtelen vége lett. A mesés gazdagságból rövid idő alatt kilátástan túlélési kényszer lett, a prosperáló Nyugat reménytelenül bámul maga elé, nem tudja, mihez is kezdjen magával, mik a lehetőségei, vagy egyáltalán az értékei, prioritásai.

A fizetős felsőoktatás természetesen nem egy ördögtől való koncepció. Egy ilyen intézménynek vannak fenntartási, személyi költségei, amiket még nonprofit működés mellett is valakinek ki kell fizetnie. Az megint egy más kérdés, hogy elvárható-e, hogy a magyar adóterhek mellett a kormány a költségvetés terhére finanszírozzon felsőoktatási helyeket.

Tegyük egyértelművé még az elején: jelenleg Magyarországon nincs olyan értelemben ingyenes felsőoktatás, hogy a hallgató csak elvégzi a képzést és kész. Még az államilag támogatott helyek esetén is érvényben van a hallgatói szerződés, vagyis a hallgató kötelezettséget vállal, hogy a képzésének költségét (vagy annak legalább egy részét) lényegében később, foglalkoztatottságának okán befizetett adó formájában megfizeti. Ez még kapitalista szemmel is elfogadható kompromisszumnak tűnik.

A felsőoktatás külföldi nyitása sem egy alapvetően elítélendő elképzelés (sőt), de furán hat a magyar politika jelenlegi irányvonalában, még ha érthető is. (Hogy egyértelműsítsem: a zöldhatáron a csóró, proli keletiek jönnek, egyetemre meg a tehetősek. Ez is csak megerősíti, hogy a kormány alapvetően nem rasszista, főleg, ha azok a más rasszbeliek kisebb vagyonokkal a zsebükben érkeznek, a határvédelemmel előadott műsor pedig puszta cirkusz az erre fogékonyaknak.) Az már nehezebben tudható, miként lesz ehhez megfelelő oktatógárda, mert a jelenlegi magyar felsőoktatásban az idegennyelvtudás, főleg élőszóban, hát, hogy is mondjam, minimum hiányos.

Azzal már az egyszeri Fidesz-szavazó sem hitegeti magát, hogy a Fidesz egy tisztességes bagázs volna. Tudja ő is jól, hogy ezek lopnak, látják jól, miként épül-szépül a polgármester háza, miközben a faluban máshol hasraesnek a kátyúban. Az utóbbi években már, amikor éppen valamelyik kormánypárti közpénz-merítéssel szembesítik őket, nem is védekeznek azzal, hogy á, dehogy, ezek nem lopnának: legfeljebb annyit mondanak, hogy na és, a többiek is lopnak. Meg hogy ezek legalább nem mocskos hazaárulók, mint a Gyúrcsány (sic!), szóval ha már lopni kell, hát inkább ezek, mint a ballibek.

Fura szerepet tölt be ebben a szubkultúrában a Nemzet Apósa. Miközben Lázár száguldozik, Rogánnak a háza indul organikus növekedésnek, Semjén páneurópai vadásztúrára jár, Mészáros pedig okosabb, mint Zuckerberg, a nép egyszerű gyermekének képében tetszelgő Miniszterelnök Úr körül valahogy furcsán csak történnek az események. Hiszen miből is telne neki, mikor szerény kis bevételei mellett milliós hiteleket kell kigazdálkodnia?