Tudom, hogy vannak akik szerint az orvosok gyógyítanak és emberéleteket mentenek, ennek okán szentek, és teljesen természetes, hogy bársonyba tekerve hordjuk őket a tenyerünkön. Kit, ha őket nem?

Nos, jómagam nem tartozom ebbe a csoportba. Az én kis ostoba, liberális nézeteim szerint az orvos maradjon szolgáltató: ha bajom van, odamegyek hozzá, elmondom, miben segítsen, ő megteszi, amit lehet, én fizetek, mindenki boldogan távozik és megyünk a dolgunkra.

Ehhez képest az orvoslás az elmúlt évszázadban jelentős hatalomra tett szert: nem csak, hogy az egészségmegőrzés címszava alatt asszisztálnak a mindenkori hatalomnak mindenféle kötelezettségek és tiltások meghozatalához, de a mindenféle alkalmassági és szűrővizsgálatok okán, ideértve a betegség és közvetetten a táppénz megállapítását, megannyi lehetőségük nyílik sokszor egyébként egészséges emberek csuklóztatására, öncélú ugráltatására, amiért természetesen jobb esetben az ügyfél fizet – egy olyan szolgáltatásért, amit egyébként eszében sem lett volna igénybe venni.

Arról, hogy a placebón kívül gyakorlatilag semmilyen gyógyszerhez nem lehet hozzájutni, csak ha ők nagy becsesen hozzájárulnak, már csak hab a tortán. Persze lehet erre mondani, hogy mit ért az átlagember ahhoz, milyen betegsége van és erre milyen gyógyszerre van szüksége, csak hát végeredményben mégiscsak én szedem azt be. (És ezzel el is jutottunk oda, hogy a paraszt teste is állami tulajdon, ne felelőtlenkedjen csak vele, nem azért tartjuk.)

Most nem fogok belemenni a szocializmussal való azon vitámba, hogy szükség van-e egyáltalán államilag finanszírozott “közegészségügyre” (különösen a magyar minőségben); tegyük fel, hogy van.

Ami az ország pénzügyi helyzetét illeti, kb. köztudomású, hogy az emberek jelentős része örül, ha 200–250e forintot keres  nettóban. Ehhez képest az orvosok eddig is kimondottan jól éltek, a hálapénznek csúfolt életbiztosítási díj soha nem a háláról szólt, sokkal inkább arról, hogy az ember belátható időben és elfogadható minőségben kapjon ellátást. Ha ennek elfogadása – mint ahogyan azt az orvoskaszt érdekképviseletétől mostanság oly sokszor hallani lehet – megalázó volt az orvosok számára, akkor lett volna egy nagyon egyszerű módja a felszámolásának: nem kellett volna elfogadni. És bár valóban voltak, akik eddig sem tették, a többség azért mégiscsak lehajolt azért a kis apróért, ami másoknak egy heti–havi fizetése.

Az orvosok béremelésének mértéke önmagában is felháborító az átlagos – akár diplomás, különösen a hasonló képzettségi elvárásoknak kitett és szintén közfoglalkoztatott tanári – kereseti viszonyokhoz képest. A piaci viszonyoknak, versenyhelyzetnek, teljsítmény- és elégedettségi elvárásoknak ki nem tett, pusztán évek alapján számolt, ilyen mértékű fizetés egy nem haveri alapon privilegizált csoport számra a magyar viszonyok között igenis kiemelkedő.

Ezek után az orvoskaszt és a MOK sírása különösen nevetséges. Az átvezénylés valóban nem tetszetős (bár piaci körülmények között sem hallatlan), ugyanakkor például a másodállás engedélyhez kötése (lásd még: versenytilalom) egy bevett gyakorlat, főleg, ha valakinek kvázi kirúghatatlan alkalmazottként fizetnek az ország gazdasági helyzetét jelentősen meghaladó béreket.

Ja, hogy ez nem volt benne a megállapodásban? De mégis, mi volt a terv? Azt, hogy a milliós fizetés mellé magánellátásban keresnek még havi fél–egymilliót, és akkor egy fél iskolányi tanítónő havi béréért már csak eltengődnek valahogyan?

Tényleg nem értem a felháborodást az orvosok részéről. (Azokéról igen, akik kimaradtak a béremelésből.) Egy olyan ajánlatot kaptak a kormánytól, minden egyéb privilégiumuk tetejébe, amiért a lakosság jelentős többsége (úgy 95% körül saccolnám) ölni tudna.

Hogy emellé most majd kevésbé lehet fusizni? Hát brühühű. Ha ez sem elég, úgy, hogy a lakosság bő fele lassan az élelmiszert meg a fűtést is alig tudja kifizetni (és akkor a lakhatásról még nem is szóltam), akkor tényleg el lehet húzni.