Az etatista filozófia egyik legnagyobb találmánya a társadalmi szerződés intézménye: egy olyan megállapodás az állam és polgárai között, amelyben foglaltak szerint az emberek lemondanak természetes jogaik (veleszületett, természetes cselekvőképességük) egy részéről a felettük uralkodó osztály, az állam javára, amelyért cserébe bizonyos szolgáltatásokra, főként biztonságuk garantálására jogosultak*.

A libertárius kritikusok szerint már maga a felvetés is nevetséges: soha, semmi ilyet nem írtunk alá, és mint ilyen, a társadalmi szerződés nem csak, hogy semmis, de soha nem is volt.

Tévedés.

A szerződéskötésnek nem csak az írásbeli formája elfogadott, hanem szóban, sőt, ráutaló magatartással is köthető. Ha megszületik a felek között valamilyen egyesség, és utána mindketten annak megfelelően járnak el, akkor az szerződésnek minősül, teljesen függetlenül attól, hogy soha nem került írásba, de akár még csak szóban sem hangzott el.

A társadalmi szerződés létezésének elvitatása már csak azért sem célszerű, mert az abban foglalt “megállapodás” (pontosabban feltétel nélküli megalkuvás) a valóságban nagyon is alkalmazódik. A kritika, miszerint a társadalmi szerződés érvénytelen volna azon egyszerű okból, hogy azt az állam erőszakkal kényszerítette ki, nos, több okból is hibás:

1. Jogod mindig pontosan annyi és ahhoz van, amennyinek az ellenérdekelt fél kifejezett akarata ellenére is érvényt tudsz szerezni. Felesleges ebbe mindenféle absztrakt moralizálást vinni, mert ugyan szép filozófiai eszmefuttatást lehet köré keríteni, ami meg is marad annak: a valóságtól elrugaszkodott filozofálásnak. Hiába van elvileg jogom valamihez, ha nem tudok élni vele.

   Kimondható ugyan az állam és polgárai közötti társadalmi szerződésként hivatkozott rabszolgaszerződés semmisnek, csak épp minek. A világban az akaratérvényesítés képesség és nem absztrakt jog alapján működik.

2. Bár az államnak nyilván elemi érdeke, hogy magát alattvalóira rákényszerítse, az esetek többségében nem valódi kényszerről beszélünk. Az átlagember, ha szembetalálkozik azzal a kérdéssel, hogy szükség van-e hadseregre, rendőrségre és adófizetésre, valamint rendben van-e, hogy a változatos hivatalok változatos vegzálási jogkörrel rendelkeznek, azt fogja válaszolni, hogy igen, természetesen. Nem kell őket rákényszeríteni a társadalmi szerződésre, elfogadják ők maguktól is. Innentől kezdve teljesen lényegtelen a kérdés, hogy bele lettek-e volna kényszerítve, ha nem fogadták volna el, mert elfogadták, mégpedig önkéntesen.

3. Az, hogy egy egyezségbe önkéntesen mentünk-e bele, vagy fenyegetés hatására, végeredményben mindegy. Aki a társadalmi szerződést nem fogadja el, annak ellenében cselekszik, rövid távon és hosszú távra börtönben találja magát. Aki nem cselekszik annak ellenében, az elfogadta, függetlenül attól, hogy ezt tetszésből vagy kényszerűségből tette.

Az egyezség az uralkodó állam és az alulmaradt polgárság között annyiban érdekes, hogy utóbbinak a megoldással elégedett része nem csak, hogy saját magára vonatkozólag tartja azt érvényesnek, de egyben azt is némán tudomásul veszi (sőt, kimondottan tetszik neki), hogy másokat is az elfogadására kényszerítsenek.

*: Ez amolyan best-effort jellegű jogosultságot takar, hogy ha az állam ráér, és van kedve, akkor megvédhet. Esetleg.