Mindenki megőrült.

Nehéz más szavakkal illetni mindazt, ami szerte a világban történik: miközben halálfélelmükben rettegő embertömegek fejvesztve menekülnek a négy fal közé a láthatatlan ellenség elöl, kormányok egymással kiélezett küzdelemben versengve dolgoznak az elmúlt évtizedekben felépített jólét tönkretételén.

A nyugati társadalmak második világháború óta felnőtt generációi úgy élték le az életüket, hogy egzisztenciálisan fenyegető problémával alig találkoztak: a hiány lényegében ismeretlen, az orvostudomány a gyakori betegségeket évtizedekig el tudja nyújtani, a szabadságunk pedig alapjog, nem hűbéruraink által gyakorolt kegy.

Nem telt bele egy egész hónap, sőt, inkább csak egy-két hét, hogy ennek a világnak hirtelen vége lett. A mesés gazdagságból rövid idő alatt kilátástan túlélési kényszer lett, a prosperáló Nyugat reménytelenül bámul maga elé, nem tudja, mihez is kezdjen magával, mik a lehetőségei, vagy egyáltalán az értékei, prioritásai.

All things must die

A természet rendje, hogy ami él, az egyszer elpusztul. Nincs ez másként az emberekkel, sőt, szeretteinkkel sem: előbb-utóbb bekopogtat a kaszás és magához kéri a nagyit. Ezt nem könnyű feldolgozni, de jobb mielőbb túlesni rajta, mert a vég mindannyiunk számára elkerülhetetlen.

A természetes halálnak is megannyi formája van, és egy járvány sem más vagy feltétlenül rosszabb, mint hosszan küzdeni a rákkal és végül alulmaradni. Senki nem kívánja az időseknek, hogy idő előtt távozzanak, de ami az emberek természetes élettartamát illeti, mire a nyugati társadalmakban valaki akár csak a nyugdíjkorhatárt is eléri, talán már önmagában is idő után jár. Mégsem úgy tekintünk rá, hogy minden együtt töltött perc ajándék az élettől, hanem beleéltük magunkat abba, hogy ez jár.

Pedig közel sem jár.

Tudjuk, hogy folyton történnek szörnyűségek a világban. Tudjuk, hogy az emberek tömegével halnak meg betegségben, háborúban, szegénységben. Mégsem aggódunk miattuk: távol vannak tőlünk.

A legújabb járvány sem érdekesebb, pusztítóbb, vagy éppen fájdalmasabb, mint a milliónyi más halálok, amiért az emberek elhullanak szerte a világon. Amiben ez a járvány most más, hogy nem valami számunkra érdektelen afrikai banánköztársaságot, hanem az úgynevezett fejlett Nyugatot sújtja.

Hiába publikálják kormányok naponta a vonatkozó adatokat, ezekből sem tudni meg, mennyire is veszélyes valójában az új fenyegetés. Az ugyanis mára egyértelmű konszenzus tárgya, hogy a vírus hatására nem mindenkinél (sőt, szignifikánsan nagy tömegeknél nem) jelentkeznek egyáltalán tünetek, főleg nem súlyosak, arra pedig sem humán, sem materiális erőforrás nincs, hogy a teljes populációt egészében végigteszteljék. Így aztán azt sem lehet egykönnyen megmondani, hogy a nagyjából ismert számú halott valójában a fertőzöttek hányadát teszi ki.

Soknak a kis százaléka is sok, az emberi faj szaporulatnak pedig a legkevésbé sincs híján. A Föld teljes népessége jelenleg kb. 7,8 milliárd (azaz 7 800 000 000) fő, a manapság sokat emlegetett Olaszországé 60 millió (60 000 000). Néhány ezer fő halála, még ha önmagában sokkolóan is hat, népességarányosan nem túl jelentős. Valódi, hús-vér háborúkban ennek sokszorosai hullottak el, mégis kevesen követelik, hogy globálisan mindenütt szüntessék meg a hadsereg intézményét.

De még ha azt is feltételezzük, hogy a teljes népesség 1%-ával végez majd a vírus (ez egy valószínűtlen túlbecslés, csak a feltételezés kedvéért), tudják, mennyien maradunk utána a Földön? Kb. annyian, mint a tavalyi népességszám. Az emberiség kihalása miatt egyelőre felesleges aggódni, megmaradunk.

A hiba az Ön készülékében van

A média – közönségéhez alkalmazkodván – ostoba, manipulatív és szenzációhajhász. A verseny (to the bottom) győztesei már rég nem azok, akik kiegyensúlyozott, alaposan elemzett információt tárnak a fogyasztók elé, hanem akik feltűnést és erős érzelmeket keltenek bennük.

Néhány tízes, százas, ezres számokat találunk úgy tálalva, mintha már a népesség fele elhullott volna; extrém eseteket úgy bemutatva, mintha az volna az átlagos; teljesen várható jelenségeket úgy feltüntetve, mintha azok valami váratlan fordulat szüleményei lennének.

A média elkurvulása nem önmagában való jelenség, igényt elégít ki. Az nem hír, hogy Joe Schmuck angliai lakosnak semmi baja, köszöni szépen, ellenben az egyéb nyilvánvaló betegségek hiányában elhunyt 21 éves lánnyal jól lehet illusztrálni, hogy nahát, nahát, a fiatalok sincsenek biztonságban, itt a példa – nem hangsúlyozva, hogy ez egy mennyire szélsőséges eset több százezer, de inkább millió közül.

A jelen helyzet kialakulásában a média klikkvadász, pánikkeltő jajveszékelése, amint minden halálesetről részletesen beszámol, közel sem elhanyagolható: az adatok mindenféle kontextus vagy viszonyítási alap nélküli közlése (jóindulatúan: azzal a feltételezéssel, hogy az Olvasó majd azt hozzáteszi magának – nem fogja) melegítette elő azt a széket, amelybe aztán álságos és fontoskodó politikusok oly nagy örömmel huppantak bele.

Hisz melyikük ne szeretné a nemzet megmentőjeként patetikus TV-beszédekben tetszelegve megszólítani a nemzetet, lamentálni a láthatatlan ellenséggel vívott heroikus küzdelemről, elmondani, hogy ez most fájni fog, de tartsunk össze, és mindenekfelett feltétlenül fogadjunk nekik szót.

Ments meg minket, jó Uram

A társadalom egyik fontos alaptétele, hogy a nép soha, semmiért nem hibás; ha mégis, lásd az első pontot. Olyan nincs, hogy az állampolgárok felelős döntést hozva eldöntik, kimennek-e az utcára vagy sem, kiteszik-e magukat a kockázatnak vagy sem. Ez manapság elképzelhetetlen, sőt, főleg a magukat liberálisnak nevező (de nem az) társaság az, amelyik korlátozásokat és tiltásokat követel.

Az angol kormánynak volt egy terve, ami röviden annyiból állt, hogy hadd szóljon; szabadjára akarták engedni a fertőzést, a veszélyeztetettebb, idősebb korosztályt eközben lehetőleg otthon tartva, hogy a népesség többi részében nyájimmunitás alakuljon ki, meggátolva ezáltal a vírus terjedését. Bizonyára így is lettek volna áldozatok, de legalább a nagyfokú gazdasági és szociális károkozás elkerülhető lett volna.

A terv ellen ún. tudományos kifogások nem igazán voltak. Esetleg nem alakul ki immunitás a betegségen átesettekben, de ennek a lehetősége inkább csak elméleti, a jelen konszenzus alapján az immunrendszer gyógyulást követően ez ellen is védelmet nyújt valameddig, jövőre meg úgyis jön a védőoltás.

Az igazi kifogás, amelyen végül ez a terv elbukott, hogy ez egy etikátlan társadalmi kísérlet volna, ami még csak meg sem próbálja menteni az elméletileg menthető polgárokat, és elfogadhatatlan azt az álláspontot képviselni, hogy esetleg nem a minél több élet megmentése az egyetlen számba vehető szempont.

(A svédek, bár keveset hallani róluk a magyar sajtóban, továbbra is kitartanak a nyájimmunitásra való törekvés mellett, és lényegében elengedték a vírus terjedését. A karantént elrendelő országokból továbbra is napi többszáz áldozatról érkeznek hírek.)

Ahhoz, hogy mindez működhessen, csupán egyetlen dologra volna szükség: értelmes, felnőtt gondolkodású állampolgárokra, akiknek azt lehet mondani, hogy igen, lesznek halottak, de ez van.

A világ nagy részén, úgy tűnik, efajta feltételezéssel nem lehet élni, de legalábbis a regnáló kormányok nem tartják elegendően felnőttnek a társadalmat és/vagy gátlástalanabbul hataloméhesek, hogy ilyen kijelentéseket merjenek tenni.

Ami most zajlik, abból szerencsére nem a járvány a történelmi, hanem a rá adott társadalmi reakció. Az, ahogyan az Európai Unió két röpke hét alatt effektíve megszűnt létezni, ahogyan a korábban demokratikus jogállamokból hirtelen rossz érzéseket keltő rendőrállamok lettek; ahogyan bebizonyosodott, hogy a nyugati szabadság is csak átmeneti illúzió, a nemzetállamok által gyakorolt kegy, amit adott esetben egy szempillantás alatt kemény katonai diktatúrává lehet változtatni.

Az továbbra is kérdés, hogy a mindenféle önkéntes és kevésbé önkéntes karanténintézkedésekkel végeredményben mennyivel sikerül csökkenteni a halálozások számát, esetleg sikerül-e azt véglegesen megállítani. Elfojtani eddig egyedül Kínában sikerült, egy olyan társadalomban, amelyik egyébként is hozzá van szokva, hogy megmondják neki, mit csináljon, és ott is csak helyi szinten, hiszen a külföldről érkezők továbbra is lelkesen hurcolták a kórókozót be az országba, amíg a határokat le nem zárták.

Egy keresztül-kasul utazgatásra épült világban az sem egyértelmű, hogy ezek az elfojtási kísérletek mennyire lesznek hatékonyak, a karanténok feloldását követően mi lesz a lakosság a víruson még át nem esett részével.

Nem telik el nap, hogy ne hallanánk, mennyire fontos a tesztelés, azt kideríteni, kik a fertőzöttek, őket elkülöníteni stb. Ezzel egyetlen apró probléma van: amíg a tesztelés nem mindenkire kiterjedő, addig csak rohanás az események után. Mire valaki pozitív és ezt teszttel ki is mutatják, addigra már bőven megfertőzhetett másokat, akiket utána megint tesztelni kell (már ha tudjuk, kiket) és így tovább. Ez kórházi ellátás során fontos információ, de a terjedés megakadályozására alkalmatlan, legfeljebb lassítható vele.

A cselekvéstervet egy grafikonnal magyarázzák a népnek, amelyen az esetek várható száma van feltüntetve az idő függvényében, valamint egy vízszintes vonallal az egészségügy kapacitása, és szépen látszik, hogy miért jó dolog időben elnyújtani a terjedést: így mindenki ellátásban részesülhet majd és boldogan énekelhetjük jövőre is együtt nagymamáinkkal az Internacionálét.

A tervvel csupán három probléma van, és kettő már most is nagyon komolyan jelentkezik, pedig még csak az elején tartunk.

Az egyik, hogy a valóságban az arányok nem úgy néznek ki, ahogyan az ábrán, az egészségügy kapacitásának vonala a valóságban nagyságrendekkel lejjebb van. Nézzük az olasz helyzetet: tegyük fel, hogy rengetegen tünetmentesek, a lakosság erősen alultesztelt, és van összesen egymillió fertőzött. Ez azt jelenti, hogy az olasz egészségügy már a nép 1,6%-os fertőzöttségénél is katasztrofális állapotban van. Hogyan, és főleg mikorra lesz ebből legalább 50-60%-os védettség? Mi a grandiózus nagy Terv, és főleg meddig fog ez tartani? Ténylegesen komolyan gondolják valakik, hogy a védőoltásig érdemben már nem mozdulunk ki otthonról?

A másik, hogy otthon maradni és home office-olni lehet jó poén egy ideig, de a folytonos, kényszerű bezártság hosszú távon komoly pszichés gondokhoz vezethet, és egyébként a párkapcsolatoknak sem feltétlenül tesz jót.

A harmadik a helyzet gazdasági vonatkozása. Gazdaság alatt nem valamiféle absztrakt pénzügyi rendszert értek, a bankok profitját és a tőzsdéket is leszarom. Arról beszélek, hogy a bevétel nélkül maradt, a munkától sok esetben szó szerint eltiltott embereknek nem tartanak örökké a tartalékaik, egyszerűen nem fognak tudni élelmiszert és tisztálkodószereket (sem) vásárolni, fizetni a közműveket. Számukra az államnak valamilyen ellátást kell, hogy nyújtson, és azt már régről tudjuk, hogy amikor az állam osztogat, azt valójában ki állja.

Ezek a hatások, minél súlyosabbak és hosszabbak a korlátozó intézkedések, annál durvábban fognak jelentkezni.

Még jó, hogy ez etikus.

Sötét az alagút végén

Sokat hallani, hogy komoly gazdasági válságnak nézünk elébe. Ez, sajnos, reális prognózisnak tűnik.

Fontos ugyanakkor tisztázni, hogy a gazdasági válságot nem a megbetegedések miatt kieső munkaerő, vagy az elhunytak, a leterhelt egészségügy okozzák, hanem azok a korlátozó intézkedések, amelyeket a kormányok azért hoznak, hogy erőt mutassanak és megvédjék a választóikat. Ha úgy tetszik, tönkretesznek inkább mindent, minthogy kiállnának és felelős, felnőtt emberekként bevallanák, hogy nem tudnak mit tenni, sajnálják az elhunytakat.

A védekezés kárait a túlélők még akkor is nyögni fogják, amikor a vírusnak már hűlt helye sem lesz a világban.

A végén fel kell majd tennünk az örök kérdést: megérte?