Nézd. Tudom, hogy frusztráló a helyzet, hidd el, nekem is az. Tudom, hogy neked is fenekestül felborult az életed, nekem is, mindenkinek. Én is látom, mi folyik a médiában, én is tudom, hogy hazudnak. A statisztikák sem a valóságot mutatják, ezt is tudjuk, én is tudom, persze.

Mindenkinek vannak kérdései. Nekem is. Másoknak is. És jó is, ha felteszed őket. Beszéljük meg a problémákat, hiszen csak így tudunk előre haladni. Együtt. Közösen.

Egy valamit azonban kérnék: a szabályokat tartsd be. Nem érdekel, mit gondolsz, mivel nem értesz egyet, a szabály, az szabály. Akármennyire is utálod őket, akármennyire is tudjuk – te is, én is –, hogy nem a mi érdekeinket tartják a szemük előtt, a szabályokat akkor is be kell tartani. Hidd el, én sem szeretem őket. Sokuk szerintem is hülyeség. De betartom, mert szabályok. Akkor sem önbíráskodhatsz.

Ezért vagyunk társadalom. Hogy mindenki azonos szabályok mellett élje az életét. Nem vonhatod ki magad alóla. Csak képzeld el, mi lenne, ha mindenki csak a neki tetsző szabályokat tartaná be! Anarchia! Hát ilyen világban akarsz te élni? Mert én biztosan nem.

Szóval, nézd. Mindenkinek elege van a helyzetből. De ez akkor sem ad felmentést, hogy kivond magad a kötelességeid alól. A négy fal között azt csinálsz magaddal, amit akarsz. (Bizonyos kivételekkel, persze.) De másokat nem sodorhatsz veszélybe.

Azok a szabályok azért vannak, hogy engem védjenek. Tőled. A fajtádtól. Akiknek állandóan kifogásaik vannak. Akiknek soha nem jó, ami van, aki mindig különutas akar lenni. Fogd már fel, azzal az idióta fejeddel, hogy nem vagy különb. Nem körülötted forog a világ. Mi vagyunk többen, és a mi szabályaink szerint játszol. Majd mi megmondjuk, mi neked a jó. És befogod. Nem pofázol, nem kérdezel, nem vitatkozol, hanem betartod. Kussolsz.

Különben megbánod.