A fizetős felsőoktatás természetesen nem egy ördögtől való koncepció. Egy ilyen intézménynek vannak fenntartási, személyi költségei, amiket még nonprofit működés mellett is valakinek ki kell fizetnie. Az megint egy más kérdés, hogy elvárható-e, hogy a magyar adóterhek mellett a kormány a költségvetés terhére finanszírozzon felsőoktatási helyeket.

Tegyük egyértelművé még az elején: jelenleg Magyarországon nincs olyan értelemben ingyenes felsőoktatás, hogy a hallgató csak elvégzi a képzést és kész. Még az államilag támogatott helyek esetén is érvényben van a hallgatói szerződés, vagyis a hallgató kötelezettséget vállal, hogy a képzésének költségét (vagy annak legalább egy részét) lényegében később, foglalkoztatottságának okán befizetett adó formájában megfizeti. Ez még kapitalista szemmel is elfogadható kompromisszumnak tűnik.

A felsőoktatás külföldi nyitása sem egy alapvetően elítélendő elképzelés (sőt), de furán hat a magyar politika jelenlegi irányvonalában, még ha érthető is. (Hogy egyértelműsítsem: a zöldhatáron a csóró, proli keletiek jönnek, egyetemre meg a tehetősek. Ez is csak megerősíti, hogy a kormány alapvetően nem rasszista, főleg, ha azok a más rasszbeliek kisebb vagyonokkal a zsebükben érkeznek, a határvédelemmel előadott műsor pedig puszta cirkusz az erre fogékonyaknak.) Az már nehezebben tudható, miként lesz ehhez megfelelő oktatógárda, mert a jelenlegi magyar felsőoktatásban az idegennyelvtudás, főleg élőszóban, hát, hogy is mondjam, minimum hiányos.

Az, hogy a piaci alapokra helyzett felsőoktatás majd minőségi és életképesebb tudást ad, erősen megkérdőjelezhető. Talán (nyilván?) lesz néhány fővárosi elitegyetem, ahol törekednek majd a színvonal megtartására, emelésére, viszont mivel ezek a képzések egyrészt nehezen teljesíthetők, másrészt hozzáférhetőségük fizikailag (és emiatt anyagilag) is limitált; a tömegek számára maradnak a diplomagyárak, ahol továbbra is egyre süllyedő követelményrendszer alapján készülnek majd a kvótadiplomák.

A felsőoktatás ugyanis már rég nem a tudomány, kutatási terület iránt érdeklődők kiszolgálásáról szól. Néhány száz éve az egyetemeken ténylegesen kiválóságok és a szakma képviselői oktattak, és azok is jártak oda, akik ezt a hagyományt akarták továbbvinni. Az elmúlt évszázadban azonban a felsőoktatás a magasan képzett munkaerő iránti igény miatt kiszélesedett, az egykoron tudományos műhelyekként működő egyetemek tömegképző intézményekké váltak.

Ezt az igényt lettek volna hivatottak Magyarországon a főiskolák kielégíteni, a nyugati széllel ezek gyakorlatilag megszűntek, egyetemekké váltak vagy beolvadtak, miközben az egyetemek által kiadott diplomákat lefokozták: lényegében a mai mesterképzési oklevelek felelnek meg a régi diplomáknak, míg az alapképzések a felvizezett, tömegek számára elvégezhetővé tett “tudományos alapokat” adják, főleg olyanoknak, akik soha nem akarnak a tudománynak még csak közelébe se kerülni. (Itt lenne helye egyébként a szakképzésnek, ha egy ott szerzett képesítés bemutatása – főleg olyan területeken, ahol van felsőoktatási képzés is – nem képezné azonnali sírva röhögés tárgyát.)

A nyugati felsőoktatás most két tűz között egyensúlyozik: egyik oldalról köti őket a tudományos múlt és az ebből származó kutatási (és publikációs) kényszer, másrészről viszont kénytelenek elengedni az élvonalbeli tudományosság követelményét, mert az nem tömegesíthető. Ennek eredménye az a langymeleg “tudományos élet”, ami néhány hiteles néven kívül csupa, a semmiről egymást körbepublikáló felsőoktatási oktatóból álló csoport, akiket a) javarészt aligha érdekel oktatói minőségük, mert mikor rúgtak ki Magyarországon utoljára oktatót egyetemről csak azért, mert csapnivalóan oktatott, b) idejük nagy részét leköti a pályájukon való előrehaladáshoz (és – valóban alacsony reguláris fizetésüket kiegészítendő – projektpénzekhez) kötelező áltudományos munka.

Természetesen ki lehet szervezni piaci körülmények közé a felsőoktatást, de nagy eredményeket azért ne várjunk tőle. A diplomák iránt tanúsított (mesterségesen duzzasztott) társadalmi igény, valamint a tömegesítés azon következménye, hogy gyakorlatilag majdnem ugyanannyiért lehet kapni diplomás, mint a nélküli munkaerőt, továbbra is életben fogja tartani a diplomák iránti mesterséges keresletet, akár azon az áron is, hogy ezzel a kevésbé tehetős, de a diplomás lét nagyszerű ígéretével kecsegető hirdetések által átvert hallgatók súlyos, többmilliós hitellel a nyakukban indulnak neki a nagybetűs Magyar Valóságnak.

A nem kevés állami munkával és valótlan hitegetéssel felduzzasztott felsőoktatást a “versenyképesség” jelszavával kihajítani a piacra egyszerűen kontraproduktív. Épp Amerikában látjuk jól, mit művel a piac az oktatással. Ami persze lehet akár kívánatos eredmény is, kapitalistának egészen biztosan kapitalista, csak ne a “versenyképesség”, hanem inkább a “lehúzás” szót használjuk rá.