Kiváló alkalom egy ilyen vészhelyzet, hogy a nagy piros gombhoz jutott autokrata hajlamú seggfejek (és ezzel közel sem csak az első számú közszolgára gondoltam) teret engedjenek nagyságuknak az alattvalók végtelen tengere fölött.

Mellőzhetők végre a dögunalmas, bürokratikus bizottságok, piszkálódó sajtómunkások, de még a TASZ is csak álmában csönget egy picit, szigorúan otthonról. Lehet végre osztani az ukázt, elrendelni, korlátozni, betiltani; a hiénák már kiéhezetten várják, hogy végre falatozhassanak. Elvégre háború van, vagy mifene, amiben senki nem lő, és még az ellenfelet is mi magunk alakíthatjuk.

Egy hónapja még különös dolog lett volna, mára csak unottan legyintünk: de hát ez megy máshol is, szerte a világon. Kenyeret kapott már a nép eleget az elmúlt években, most cirkuszt követel. Nem is akármekkorát.

Számokban a világ

Csak Magyarországon naponta emberek százai halnak meg a koronavírustól teljesen függetlenül. Sokakat az öregkor visz el, másokat életük párja késel halálra. Ezeknek azonban csak kis része érdekes, nincs például az Indexen napi stroke-összesítés, pedig izgalmas volna megversenyeztetni mondjuk az infarktusokkal, esetleg nemzetközi összehasonlításokat csinálni belőlük, és mellékesen hozzácsapni az aznap diagnosztizált rákbetegek számát.

Szép, nagy számokat kapnánk, de egyben az is fájdalmasan nyilvánvalóvá válna az egyszeri olvasó számára is, hogy a koronavíruson kívül is van még halál a világon. Ezzel jobban tökönszúrná magát az illetékes médium, mint Vona Gábor a libsisimogatással; a jelentős részt hirdetési pénzekből élő sajtó számára a kiemelt érdeklődés fenntartása nyers anyagi érdek. Ha a nyereségvágyból elkövetett közveszéllyel fenyegetést komolyan gondolná bármelyik ország hatósága, azóta nem csak tábori kórházakat, de tábori börtönöket is építhetenének a derék katonák.

Tudják ők jól, hogy a közembernek fogalma sincs, mi megy a világban, mindenre kattint, amiben számára felfogható közelségben sokkoló tartalom van. Elkapta, kigyógyult, elhunyt, újrafertőződött, kifejlesztették, tesztelik, pozitív lett, gyártják, elrendelte, bejelentette, meglátogatta, szigorította, betiltotta, s végül a hasznos tanácsok a napi túléléshez, avagy hogyan ússzunk a családdal 400 m pillangót a zuhany alatt. Virágzik a virtuális katasztrófaturizmus, a talajt vesztett bámészkodó rémülten kattintgat a napi statisztikák között.

(Csak hogy egyértelművé tegyem: a koronavírusban nyilván meg lehet halni, ahogyan a legtöbb egyéb járványban is, főleg, ha valaki idős és/vagy krónikus beteg. Azzal sem vitatkozom, hogy most valamivel jobban vigyázzunk magunkra és a veszélyeztetettekre. De a média az objektív tájékoztatás álcája mögé bújva inkább minél nagyobb pánikot kelt amikor folyamatosan, bármiféle kontextus nélkül, alaposan válogatott extrémumokkal sokkolja a nagyérdeműt némi extra kattintás reményében.)

Politika mindhalálig

Bár a jogállami berendezkedés ellen kiválóan érzékenyít a jelenlegi helyzet, egyelőre úgy tűnik, a demokrácia látszatát fenntartani hivatott választások négyévenkénti cirkuszát továbbra sem ússzuk meg. A politikus ezért vészhelyzetben is elsősorban politizál. Nem hozhat vagy mulaszthat el olyan intézkedést, amit a nép egyöntetűen követel tőle, legalább ímmel-ámmal bele kell állnia a leglehetetlenebb hülyeségekbe is, még akkor is, ha a közvélekedés jelen álláspontja és a racionalitás között még a jól ismert statisztikai trükkökkel sem mutatható ki szignifikáns korreláció.

Eljön majd a nap, amikor a sokkból felocsúdván ráeszmél az istenadta nép, hogy az élete minden ezzel ellentétes törekvése ellenére véges és az inherens kockázatok ellenére sem a négy fal között, a sarokban rettegve a legcélszerűbb azt leélnie. Előbb-utóbb meg fog születni a konszenzus, hogy ez a kilúgozott létezés, amit mostanság magára kényszerít(tet), nem éri meg az árat, amit napról napra az élet minden más területén fizet érte.

Most itt még nem tartunk. Az unalomig ismételt #maradjotthon, a végeláthatatlan bezárkózás és persze az ezzel járó elképzelhetetlen gazdasági, egzisztenciális, társadalmi és pszichés károk impulzív bevállalása ma még divatos, noha a holnapon túlmutató stratégia még csak körvonalazódni sem látszik. Ezzel most lehetetlen népszerűtlennek lenni, a hazai ellenzék is inkább gyáván túlrettegi a kormányt, mintsem hogy a károk mérséklése mellé álljon. A teljes lakosság mobilappokkal megtoldott, kollektív házi őrizet alá helyezésének gondolata soha nem volt ennyire népszerű, Orwell elismerően bólogat.

A kérdés természetesen adódik, hogy mikor lesz ennek az egésznek vége.

Orvosi értelemben akkor, amikor meglesz a védőoltás, vagy ha addig kialakul a tömeges immunitás. Az elsőt a bürokratikus engedélyeztetési folyamatok, utóbbit a terjedést lassító intézkedések húzzák elviselhetetlenül hosszúra.

A normálishoz való visszatéréssel ezeket, szerencsére, egyiket sem szükségszerű megvárnunk. Ha az volna a ma egyértelmű és félreérthetetlen üzenete, hogy olyanra, aki halott szeretteinket a szabadságunk korlátozására használja, elvből nem szavazunk, holnap mindjárt csak egy meghűlt álomnak tűnne az elmúlt hetekben világszerte hozott intézkedések valósága.

A sokkhatások feldolgozását leíró Kübler-Ross modellben a nyugati társadalmak most valahol a harmadik és negyedik fázisokban lehetnek. Idővel el fog érkezni az ötödik is, beletörődünk, hogy ilyen az élet, menni kell tovább.

El fogunk egyszer ide is jutni. Minél később, annál rosszabb, de el fogunk.