A kisember
2013.05.20.
Mai írásunk tárgyával vélhetőleg már mindenki találkozott; a kisemberek köztünk élnek.
A kisember buta.
A kisember életét egy beszűkült világnézet alapján, egy számára aktuálisan szimpatikus ideológia fogságában éli, a legprimitívebb dogmák rabja. Nem figyeli a világ történéseit, nem próbálja meg értelmezni, értékelni azokat, esetleg következtetéseket levonni belőlük. Nem érdeklik a tények, a tudomány, a realitás. Hisz Istenben, a miniszterelnökben, és ezzel jól elvan. Aligha van igénye arra, hogy gondolkodjon, számára ez nem is szükséges: boldogan elvan azzal, ha a szájába adják a véleményét.
Könyvet még életében nem olvasott, ha mégis, valami nacionalista regény volt a maga egyszerű értékrendjével: mi – jók, ők – rosszak. Számolni nem szokott, nem is tud, a százalék szerinte valami bűnös, pénzvilági szó. Vitakultúrája kimerül abban, hogy elmondja, amit a vezetőitől hallott, majd ha ennek ellent mondanak, megsértődik és elkezdi ugyanazt ismételni, egyre nagyobb hanggal. Őneki persze mindig igaza van.
A kisember akaratos.
A kisember szerint a dolgok neki járnak: pénz, paripa, alanyi jogon. A kisember nem azért küzd, hogy ő is értéket teremtsen, inkább megvárja, amíg másnak lesz, aztán fennhangon bejelenti, hogy neki is igénye van rá. Ha nem kap (mert miért kapna), az államért kiált, rendőrt hív, törvényt követel – az igazság nevében.
A versenyt ki nem állhatja, megalázónak tartja. Mindig megtalálja a felelősöket: az asszony, a szomszéd, a kolléga, a főnök, a boltos, a bank, a politikus, a pénzvilág, a zsidók, a liberálisok. Mindig megvan az aktuális ellenség, aki éppen hibás az ő sikertelenségéért. Az egész élete kudarc, de ő ezt nem ismeri be: lila fejjel pattog, dühöng, jóvátételt követel, mert alulmaradt. Ő persze soha nem hibás semmiben.
A kisember keserű.
A kisember nem vitte sokra az életben, vagy az államot szolgálja és ismeretleneken éli ki keserűségét, vagy a versenyszférában, alkalmazottként végez valami marginális munkát. Számára azonban megalázó, amit csinál, mert ő ennél jóval többre hivatott, csak senki nem ismeri fel a zsenijét. Megalázottnak érzi magát, akit a társadalom csak elnyom, korlátoz, gátolja a kitörését. Az persze soha nem tűnik fel neki, hogy valójában ő az, aki mások nyakán élősködik, de ha ezt a szemére vetik, sértődötten kikéri magának.
Undorral tekint másokra, főleg a gazdagokat nem állhatja ki. Meg van róla győződve, hogy aki nála többre vitte, az csalt, lopott, hazudott, mások – a hozzá hasonlók – kizsigerelésével szerezte a pénzét, amiből természetesen következik, hogy tőle el kell venni. A kisember számára ő a teljesítés maximuma, ami fölött csak tisztességtelenül lehet élni. Ő persze mindig tisztességes.
A kisember szabálykövető.
A kisember akkurátusan ügyel arra, hogy minden szabályt a lehető legpontosabban betartson. Ennek oka nem az, hogy tisztelné őket – nem, dehogy, pont ugyanúgy a hátára kívánja az összeset, mint mindenki más. Viszont azzal is tisztában van, hogy ha valakit szabályszegésen kapnak, az ő lesz, így más alternatíva híján nagy undorral alkalmazkodik.
Ebből adódó frusztrációját természetesen mások rendszerű bemószerolásával éli ki, óriási figyelmet fordít arra, hogy kit, mikor, miért lehet bepanaszolni, hogy aztán fellengzősen közölhesse: a szabály az szabály. Valahol a nemtörődömség és a zsigeri rosszindulat között lavíroz, de életfilozófiájának fővonalát mindenképpen a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás adja.
A kisember elvtelen.
A kisember számára nem jelent erkölcsi dilemmát, ha tegnap még kommunista volt, ma meg demokrata. Mindig oda áll be, ahonnan a legtöbb hasznot reméli. Elvei, önálló nézetei nincsenek, az éppen aktuális irányzatot lovagolja meg. Erélyesnek és tiszteletet követelőnek mutatkozik, ha azonban ki kell állni valamiért, puhány és gyáva. Behódol elöljáróinak, csahol és pucsít nekik, hogy cserébe koncot, pozíciót szerezzen. Ilyenkor persze meg van győződve arról, hogy azt kiváló, pótolhatatlan munkájának érdemeként kapta.
Legnagyobb boldogsága, ha másokkal összeverődve jól megmutathatja valakinek, kikkel áll szemben. Nincs önálló akarata, ő az arctalan tömeg. Egyedül persze erőtlen és gyáva, összeverődve viszont, mint sok lúd, disznót győz. Ilyenkor elhatalmasodik rajta a boldogság érzése és többet, egyre többet követel, mert ő a nép, a sanyargatott dolgozó nép egyszerű gyermeke, akinek mindez jár.
A kisember a társadalom legalja.
Az utolsó 100 komment: