Azzal már az egyszeri Fidesz-szavazó sem hitegeti magát, hogy a Fidesz egy tisztességes bagázs volna. Tudja ő is jól, hogy ezek lopnak, látják jól, miként épül-szépül a polgármester háza, miközben a faluban máshol hasraesnek a kátyúban. Az utóbbi években már, amikor éppen valamelyik kormánypárti közpénz-merítéssel szembesítik őket, nem is védekeznek azzal, hogy á, dehogy, ezek nem lopnának: legfeljebb annyit mondanak, hogy na és, a többiek is lopnak. Meg hogy ezek legalább nem mocskos hazaárulók, mint a Gyúrcsány (sic!), szóval ha már lopni kell, hát inkább ezek, mint a ballibek.

Fura szerepet tölt be ebben a szubkultúrában a Nemzet Apósa. Miközben Lázár száguldozik, Rogánnak a háza indul organikus növekedésnek, Semjén páneurópai vadásztúrára jár, Mészáros pedig okosabb, mint Zuckerberg, a nép egyszerű gyermekének képében tetszelgő Miniszterelnök Úr körül valahogy furcsán csak történnek az események. Hiszen miből is telne neki, mikor szerény kis bevételei mellett milliós hiteleket kell kigazdálkodnia?

Tudjuk jól, hogy piti tolvajokkal van körülvéve, de hát mit is tehetne? Nem harcolhat Brüsszelben, vezetheti az államtitkárságokat és ülhet ott minden Kormányablakban egyszerre: csinovnyikok kellenek, és aligha az Ő hibája, hogy csak egy istállónyi enyveskezű szoponcra futotta.

Az Orbán-imázs központi eleme a kádári értelemben vett egyszerűség: a néppel parolázó, mértéktartó hazafi, aki nem csak a világ minden összeesküvésével szemben védi rendületlenül a magyart, de magánéletében is maga a szerény, mesebeli királyfi.

Ez az egész Orbán-rendszer alapköve, az erőskezű, nagylelkű, hazáját szerető, atyáskodó Miniszterelnök ideája, akit annak ellenére is megéri hatalomban tartani, hogy alattvalói közben köztudottan a vizet is kilopják a Dunából.

Kár is volna, ha ezen csorba esne.