Kis magyar jövőkép

think-tank 2014.03.31.

Kinézek az ablakon s a szokásos látvány tárul a szemem elé. Az utca elhagyatott házai bús mélasággal tűrik az idő vasfogának a harapását. A vakolat mindenhol pereg le a falakról, néhol már a téglákat is kikezdte az eső meg a fagy. Az egykor takaros kis kerteket mind benőtte a gaz.

Az utca másik végén szomorúan integet ki kicsiny viskójából az idős néni. 80 felett van már szegény, akármelyik nap jöhet érte a kaszás. Visszaintek neki, még egy halvány mosolyt is magamra erőltetek. Ki tudja, talán most látom utoljára.

Az úton egy kóbor eb vonszolja vézna testét. Éhes. Már napok óta nem evett. Másfél éve halt meg a gazdája, azóta járja az utcát élelem után kutatva. Az egész környéket átjárja a végzet szele. Szinte érzem hűvös leheletét az arcomon, miközben az utcaképet bámulom.

Pedig nem volt mindig ilyen. Emlékszem, még régen, fiatalkoromban, élettel teli környék volt ez. Gyerekzsivaj hallatszott mindenfelől, nyáron boldogan csobbantak a medencébe, pancsoltak naphosszat; télen hóembert építettek, nagy fekete szénszemekkel, répaorral, sállal a nyakában. A szomszéd színes labdát hajított el a kertjében, s a kis, fekete spánielje boldogan ügetett utána, hozta csaholva vissza gazdájának, hogy az újra eldobhassa. Esténként messziről érzett az udvaron, tűz mellett elfogyaszott jóízű vacsorák, a finom sült kolbász, a bogrács mennyei illata.

Lemegyek az autómhoz. Csupa sár minden, jó pár centire beborít mindent. Beülök és a város felé veszem az irányt. Az utakon széttöredezett aszfaltdarabok mindenütt. Egyetlen emberrel találkozom egész úton, az is egy öreg, lerobbant autóval jár, aminek már kilyukadt az alváza. Venne másikat, de nem tud. Az utolsó autókereskedő jó öt éve elment a városból, száz kilométerre nincs is másik. De talán az egész országban sincs.

Beérek a belvárosba. Előveszem a botomat, öregesen felsétálok a piachoz vezető, meglazult lépcsőfokokon. Ha valahol, hát a piacon lehet még embereket látni; ki-ki a maga megtermelt zöldségeit árulja, az egyik idős bácsi néha tyúkokat is vág, mikor jön az ünnep. Jó ilyenkor itt lenni, a hatalmas vásárcsarnokot egészen megtöltjük élettel. Vagyunk vagy húszan. Elbeszélgetek ilyenkor az eladókkal, más vevőkkel, milyen sivárrá lett a világ.

– Két szép fiam volt – mondja az egyik idős néni, szemében apró könnycseppeket törölgetve. – A kisebbik, az mindig nagy csibész volt. Húsz éves volt, mikor elment. Azóta csak fényképen láttam. A bátyja, az maradt még egy kicsit, nem akart itt hagyni minket. De amikor az apjuk meghalt, ő is követte az öccsét. Már csak én maradtam.

Elszomorodtam én is. Hát ez lett a sorunk. Már csak ennyien vagyunk, és minden nap csak egyre kevesebben leszünk. Így múlik el az életünk s ezer éves történelmünk. Így halunk meg: öregen, fájdalmak között, egyedül. Amikor tehettük volna, nem csináltunk gyereket. Most meg már késő. Végnapjait járja a nemzet.

2 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jvizkeleti · http://mandiner.blog.hu/ 2014.04.01. 19:30:34

Ez mar mintha korabban lett volna. Jo iras, de szerintem ennyire nem veszes a helyzet.

Tblog 2014.04.03. 03:02:39

Kicsit más mint a megszokott írások. A kutyán azért egy állatmenhelyt felhívva lehet segíteni. Én se törődnék a gazzal, az ország nagy részén hiába ültetne bárki-bármit, úgyis ellopnák a kertjéből. :(
süti beállítások módosítása