Az itt megjelent korábbi posztok ismeretében azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy ez nem a szokásos liberális, „ha az amcsik a szádba szarnak, te azt is örömmel szopogatod” szellemiségű blog. Mert bár az Atlanti-óceán túlpartján tombol a liberálfasizmus (bármennyire is ellentmondásosnak tűnik a fogalom, a két ideológiát az USA-nak mégis sikerült egyszerre megvalósítania), immár a második államban következett be egy pici pozitív változás: legalizálták a marihuána fogyasztását és árusítását.

A hazai közönség nagy része persze – a tőlük szokásos álszent és álprűd módon – azonnal felszisszent a hír hallatára, és gyorsan hálát is adott a Miniszterelnök Úrnak, hogy szép hazánkban nem enged teret effajta liberális aberrációknak; itt kérem rendes, keresztény emberek élnek, akik isznak ugyan, mint a disznó, de kikérik maguknak, hogy drogoznának.

Az amerikai drogliberalizációnak is egészen elképesztő miértjeivel tudott előállni a közönség. Az egyik ilyen, hogy az Amerikában rájöttek, miszerint a legálisan árusított fű – ellentétben a feketén vásárolttal – adóbevételt hoz. Noha maga a következtetés igaz, aligha hinném, hogy ennyi időbe tellett ezt az egészen triviális összefüggést felismerni. Nem tudom elképzelni, amint egy képviselő a fejéhez kap: „Te, Joe, ezeknek a buzi drogosoknak a lesittelése kurva sokba kerül; mi lenne, ha inkább jattot szednénk helyette?” Ha pusztán ennyiről lenne szó, arra nem most jöttek volna rá.

A másik, ennél nagyságrendekkel hajmeresztőbb érvelés, hogy azért engedélyezték a marihuánát, mert ez volna a nép tudatos elbutításának, és így a hatalmon maradásnak a legfőbb eszköze. Mert hogy aki drogozik, annak elborul az agya, meghülyül, nem gondolkodik, és majd nagy örömében jól megválasztja a képviselőt, aki engedélyezte neki a szert.

Ez utóbbi érvelés annyira no comment, hogy szinte adja az alapproblémát: az embereknek még csak távoli fogalmuk sincsen, milyen hatása van egyes drogoknak. És ha már drog – míg a magyarban ezt a szót kizárólag az illegális tudatmódosító anyagok leírására használjuk (és egy ilyen, végtelenül etatista, önmagát is az államon keresztül definiáló társadalom számára az illegális egyenesen a sátántól való szinonimája) – az angolban, ahonnan átvettük ezt a szót, a drug gyógyszert is jelent; ott ugyanis a drug a szer hatását, és nem legalitását írja le. A drugstore például, a magyar fülnek bármennyire is hihetetlenül hangzik, gyógyszertárat jelent.

Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert a magyar nyelv kizárólag negatív értelemben használja a drog szót, miközben teljesen hasonló szereket (fájdalomcsillapítókat, antidepresszánsokat stb.), melyek hatása az általa illegálisnak minősített drogokénál sokkal erősebb, és még orvosi ellenőrzés mellett is vezethetnek függőséghez, szó nélkül elfogad.

Igen, de az nem ugyanaz, és ezt csak egy büdös, betépett, anarchista libsi nem tudja megkülönböztetni – böfögi majd az idetévedt trollok közül a kurvaanyázós után következő – merthogy gyógyszert – mondja majd – betegségek ellen szedünk, a buzi drogos haverjaim (elvégre ki más lenne egy libsi haverja a troll szerint, mint egy buzi, betépett drogos) meg csak heccből, unalomból teszik tönkre magukat; meg egyébként is, ahelyett, hogy csak drogoznának egész nap, élhetnének szép, keresztényi családi életet.

Majd jön a következő érv, miszerint a drog olyan, hogy ha egyszer elkezdi valaki, nem lehet róla leszokni; első pillantásra magával ragad, és nincs többé visszaút. Az egyik probléma ezzel az állítással, hogy túlzó, és a függőséghez messze nem elég egy szál cigit elszívni, a másik meg az, hogy – még ha így is van – mi köze van bárkinek is hozzá?

Ezzel elérkeztünk arra a pontra, ahol a liberálisok szívügyévé válik a drogkérdés. Bármennyire is meglepő lehet egyeseknek, nem azért védem a drogosokat, mert magam is közéjük tartoznék – sőt, még olyan, egyébként teljesen legális, de ugyanúgy, sőt, jobban káros és függőséget okozó szereknek sem hódolok, mint a nikotin vagy az alkohol –, hanem azért, mert úgy gondolom: ha az másoknak nem okoz kárt, mindenkinek joga van úgy élni az életét, ahogy kedve tartja. Akkor is, ha hülye és beledöglik.

Persze ezt az Egyetlen Erkölcs és Helyes Életút ismerői nem fogadják el, mert szent meggyőződésük, hogy ők maguk képzik a normális definícióját, és mindent úgy helyes gondolni/csinálni, ahogy azt ők látják jónak; ellenkező esetben az illető aberrált, deviáns, vagy – még ennél is rosszabb – liberális. Rosszul vannak még a gondolatától is, hogy valaki ne az általuk előírt módon élje az életét, gondolkodjon, hogy ne azokat az értékeket priorizálja, amiket ők, és kényszeresen azt érzik, nekik kell megmondaniuk másoknak, mit hogyan csináljanak. De kár is rájuk több szót vesztegetni: született már róluk poszt itt a blogon.

Ha egyébként a személyes véleményemet kérdezik a dologról: én is károsnak tartom az élvezeti célra használt drogot, és a magam részéről kerülöm őket, sőt, az Olvasót is ugyanerre buzdítom. Viszont – ellentétben Önnel, tisztelt drogtilalmat követelő Olvasó – nincs akkora pofám, hogy ezt másokra erőszakkal rákényszerítsem. Én – Önnel szemben, tisztelt drogtilalmat követelő Olvasó – el tudom fogadni, ha másnak az enyémtől eltérő szokásai, preferenciái, életcéljai vannak. Ön – tisztelt drogtilalmat követelő Olvasó – meg nem.

Pusztán ennyi köztünk a különbség.