Nem arról fogok most írni, hogy az aktuális járványügyi intézkedések mennyire értelmesek, hatékonyak, túlzók vagy feleslegesek. Még csak azt sem fogom boncolgatni, milyen arányban állnak a megfontolt, stratégiailag értelmes ötletek az ad-hoc látszatintézkedésekkel, ahogyan azt sem, hogy mikor (akár időben, de legalább milyen feltétel teljesülése esetén) lesz ennek az egésznek vége.

Döntenek, bejelentik. Ez a világ működésének ma a módja. Vannak helyek, ahol már jó ideje ez rendszer, de a kényesen demokratikus európai polgárság ezen országok hallatán eddig undorodottan húzta a száját és adott hálát az ő mérhetetlen felvilágosultságának, mely nem engedné, hogy ott, ahol ő lakik, ez bekövetkezzen.

Most vészhelyzet van – vágják mindenki fejéhez pontosan azok, akik máskor hasonló stílusban osztanak ki, hogy a demokratikus jogállam igenis a létező világok legjobbika, és akinek ez nem tetszik, az előbb vegyen nyugodtan részt egy észak-koreai munkatáborban eltöltött hosszúhétvégés nyaraláson, utána pofázzon.

Nem azokat az időket éljük, amikor eféle absztrakt úri játékokkal, mint jogok, kellene szórakozni. Még csak el sem kellett őket különösen venni, önként adta az összeset a drága nép, csak csináljon már valamit a politikus bácsi, mert kurvára rettegünk.

A jószágok tartása a gazda feladata, és fel sem merülhet a disznók felelőssége, ha betör a kór. A haszonállat nem kérdez, hanem engedelmeskedik. Egész életüket seggbe dugott fejjel töltött tudósok ontják az élettel egyébként összeegyeztethetetlen, gyakran egymásnak is ellentmondó ötleteiket, milyen szabályokat kellene betartatni, hogy jó legyen a statisztika.

Ami, egyébként, az egyetlen dolog, ami bárkit is érdekel mostanság széles e világon. Azt, hogy mi lesz a megmaradókkal (ami azért még a legrosszabb forgatókönyvek szerint is az emberek jelentős többsége), mindenki leszarja. A halottak száma, az egészségügy kapacitása, a transzmissziós ráta, ezek kérdések. Hogy mi lesz a megélhetésünkkel, a jóléttel (bár mostanság nagyon trendi úgy tenni, hogy inkább a szegénység, mint a vírus), a szabadságunkkal, azok mind másodlagosak, ha egyáltalán felmerülnek.

Európában egyetlen országban merték azt mondani a népnek, hogy nem ígérünk mindenkinek védelmet, mert úgyse tudnánk betartani, vigyázzon mindenki magára. (A statisztikájuk átlagos, és talán már érdemlegesen járnak valahol a tömeges immunitáshoz vezető úton.) Illetve kettőben, csak BoJo aztán átszámolta mindezt szavazatokká, seggen csípte magát és sebesen önként visszatáncolt, mielőtt elviszi a népharag.

Ezen kívül egyetlen kormánynak sem volt bátorsága, hogy az egyéni felelősség szót kiejtse a száján. Szokatlan is volna, elvégre a nép még soha a büdös életben nem volt semmiért felelős, miért pont most lenne. Ha valaki mégis bepróbálkozik, gyorsan legyilkosozzuk, mielőtt még eszébe jutna komolyan gondolni.

Hogy mennyi szabadságunkat bukjuk, amíg ezt a sok rémült disznót leszedálják, egy kérdés.

Hogy mennyit kapunk majd vissza, az a másik.