Az állami és az államhoz közel álló, tőle függő hazugsággyárosoknak köszönhetően mára eljutottunk addig a pontig, hogy a liberalizmus és a kapitalizmus a világban, de Magyarországon főleg szitokszavakká válnak. Ennek két fő, egymástól nem független oka van:

1. Mindmáig kevesen vannak, akik a kapitalizmus vagy a liberalizmus eszméit teljes egészében képviselik, a legtöbben csak részeket, ötleteket, esetleg csak címszavakat vesznek át és adják el magukat full-blown kapitalistának/liberálisnak, holott tetteikben közük nincs egyikhez sem. Ennek következménye, hogy sokakban tévképzetek alakulnak ki ezen fogalmak jelentését illetően, követőiket általánosítva hazugnak titulálják, miközben összességében képtelenek megkülönböztetni ezen irányzatokat a hozzájuk hasonlóktól. (A kapitalizmust és a korporatizmust például a legtöbben képtelenek megkülönböztetni.)

2. Mindkét irányzatnak van egy közös vonása, ami meglehetősen antipatikussá teszi őket sokak szemében: függetlenek az államtól. Sem a kapitalizmusnak, sem a liberalizmusnak nincs ugyanis szüksége irányító erőre, hisz mindkettő arról szól, hogy a független, szabad szereplők képesek maguk is élni a világukat folyamatos szabályozás, ellenőrzés, irányítás nélkül is. Ez alapjaiban összeegyeztethetetlen az etatizmussal, aminek alapelve, hogy az embereket terelni, nyírni kell.

Ezen a ponton tisztázzuk, mit is értünk kapitalizmus alatt. A kapitalizmus az a gazdasági rendszer, ahol a véges erőforrások magánkézben vannak (a szellemi tulajdon egy jóval nehezebb kérdés, ezért zártam ki szándékosan a definícióból) és cseréjük csak a tulajdonosaik önkéntes beleegyezésével történhet.

Vegyük észre, ebben a képletben nem szerepel az állam, nincsenek adók, nincsenek törvények, szabályozások és lobbik, van viszont benne egy igen erős kitétel, ami – megfelelően alkalmazva – mindezeket helyettesíti: az csere önkéntességének kitétele. Ha egy tranzakció bármelyik félnek nem tetszik, bármikor visszaléphet.

Az antikapitalisták egyik érve a piac szabályozatlansága ellen, hogy akkor megtelnének a boltok polcai mérgező, rossz minőségű ételekkel, az autók felrobbannának, meg miegyéb hülyeségek, mert nem lenne ott az állam mindenható kis mancsa, hogy jól helyrepofozza a büdös kis kapitalistákat.

Baromság. Annak, aki élelmiszert gyárt, semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy megölje a fogyasztóit, akikből egyébként él. Miért akarná? Neki addig jó, amíg az ügyfelek elégedettek. Az autógyárak eszméletlen összegeket ölnek a termékeik fejlesztésébe, biztonsági vonalon is, amire az égvilágon semmiféle állam nem kötelezi őket; pontosan azért, mert a verseny, a fogyasztói igények, a piac ezt várják el. A kapitalizmus a verseny lételeme, nem pedig ellensége a fogyasztói igények minél magasabb szintű kielégítése, még ha ezt egyesek nem is érik fel ésszel.

Egy másik gyakori, hasonlóan gügye ellenvetés az emberek kihasználása, vagyis amikor a büdös kapitalista munkáltató nem fizet, csak minimálbért, holott a kemény munkáért legalább hawaii-i luxusnyaralás járna, havonta kétszer, míg a büdös kapitalista vállalkozó bezzeg, aki egész nap csak a seggét vakarja, luxusautóval jár luxusnyaralni a luxusházából, és neki minderre csak és kizárólag azért van pénze, mert kifosztotta a munkáltatóját, nem fizette ki a megérdemelt jussát, csak annyit, amennyiben megegyeztek.

De szerencsére a piac erre is kínál megoldást. Tisztelt munkavállaló, kérjen annyi fizetést, amiből az Ön mércéje szerint is jól lehet élni. Ne szerénykedjen, legyen bátor, álljon oda a főnöke elé, és mondja azt, hogy Ön mostantól óránkénti nettó 10 ezer forint alatt nem mos fel. Az persze benne van a pakliban, hogy a főnöke két széles mosoly között megköszöni az eddigi munkáját és nem az Ön által megadott feltételekkel nem alkalmazza tovább, de emiatt egy percig se legyen szomorú, elvégre nem kell továbbra is megalázó feltételek mellett dolgoznia.

Higgye el, napokon belül vagy felmosórongyot fog a főnöke is, vagy átgondolja az alkut, és mégis inkább kifizeti Önnek az óránkénti 10 ezer forintját, csak ne kelljen gatyáig ganéban dolgoznia, esetleg ügyfeleket kiszolgálnia. Esetleg még egy eset képzelhető el, mégpedig hogy felvesz valaki mást, aki számára nem derogál az Ön jelenlegi fizetéséért dolgozni. Ekkor viszont ne a vállalkozót szidja, akitől nem kap munkát, hanem azt a többi nyomorultat, aki éhbérért hajlandó elvégezni a munkáját. Miattuk nincs olyan állása, amilyet szeretne; ha ők nem lennének, végre megfizettethetné drága idejét.

Ennél persze jóval könnyebb megtalálni a probléma valódi felelősét, a büdös kapitalistát, aki inkább felmarkolja a pénzt, minthogy jómaga inkább éhezne (vagy legalábbis szerény körülmények között élne) és a munkaerő között osztaná szét. Elvégre úgyis minden bevételét a munkások termelik meg, nyilvánvaló, hogy a vállalkozó, főnök csak élősködik.

A kapitalizmusban persze, mint ahogyan általában az élet más területén sem, a felek nem, vagy csak ritkán indulnak azonos pozícióból. Keveset fizet, megalázóan viselkedik a főnök? Nincs szünet, túl sok a túlóra? Ott kell hagyni! Rá kell csapni az ajtót és vissza se nézni többé. Sokan válaszolják erre, hogy igen, ezt kellene, de hát… és felsorolják mindazokat a szempontokat, hogy miért jobb mégis ott maradni. Arról volt szó, hogy elviselhetetlenek a körülmények, hogy nem éri meg azért a minimális pénzért ott dolgozni, nem? Vagy az alternatíva mégis rosszabb? Mégis inkább megéri? Nem csak arról van szó, hogy legyen jóllakott kecske is meg káposzta is, mert az jár?

Ugye még csak véletlenül sem arról van szó, hogy semmi, de tényleg az égvilágon semmi olyan tudással/képességgel nem tetszik rendelkezni, amire ne lenne szinte bárki képes max. egy hét betanítás után? Ugye még csak véletlenül sem arról van szó, hogy egyszerűen értéktelennek tetszik lenni? És ez nem jelenti azt, hogy ne tetszene jó, rendes, tisztességes, becsületes embernek lenni, pusztán azt, hogy mindezekért nem lesz ember, aki fizessen, mint ahogyan Ön sem ad többet a villanyszerelőnek azért, mert törődő családapa.

Nem azért mondjuk folyton, hogy tessék tanulni, mert mi olyan nagyon elitisták volnánk, vagy ne becsülnénk az egyszerű kétkezi munkásokat; épp ellenkezőleg, segíteni szeretnénk. Mert a tanult, képzett, ne adj isten okos emberek nehezen cserélhetők le, ellentétben az egyszerű biorobottal, akit jó eséllyel évtizedeken belül újabb és újabb gépekkel helyettesíteni lehet majd. (Ha nem az asimovi úton folytatjuk.) Nem azért keres jól például egy informatikus vagy egy mérnök (vagy úgy általában egy – a gyűlölt fogalommal élve – értelmiségi), mert olyan hű, de különleges emberből van, hanem mert a tudására nagy szükség van és nem lehet két hét alatt képezni egy hidegburkolóból.

Ehelyett a megoldás? Fogjuk az államot és kényszerítjük azt a rohadt kapitalistát, hogy ezt vagy azt így vagy úgy csináljon. Az állam ebben persze jó partner, mert egész léte az önkényes igazságtalanságok elvhű kiszolgálásán alapszik; rendel tehát minimálbért, szabályozást, meg amit a jóember csak akar, aki gyáva ahhoz, hogy mindezekért maga harcoljon, inkább hordában fegyvert fog és erőszakkal kikényszeríti.

Minél több szolgáltatást nyújt az állam és minél több mindenbe szól bele, maga is annál jobban hízik. Mivel azonban termelő tevékenységet nem végez, a saját létfenntartásához szükséges erőforrást a mások munkájának lefölözésével biztosítja. Ebből futja a jóembereknek pompás hivatalokra és bőséges magánvagyonra. Hülye az, aki azt gondolja, hogy az állam majd csak a büdös kapitalistától szívja el az életteret. Az állam ugyan megkeserítheti a büdös kapitalista életét, kicsinálhatja, elveheti a vagyonát, de fenntarthatóan egyetlen forrásból tud pénzt szerezni: igen, az Ön fáradságos, kétkezi munkájának sarcolásából.

És – ellentétben a büdös kapitalistával – az államot nem lehet csak úgy otthagyni, hogy ennyi pénzért keressen más balekolt.