Ha már mindannyiunk kedvenc Jancsija – Államelnök Úr – áradozott egy jót a hazaszeretetről, akár fordíthatnánk arra is néhány szót, mit is értünk ez alatt a az emelkedetten hangzó, patetikus, de valójában rendkívül üres, sőt, jelen értelmezésében igencsak visszataszító fogalmon.

A hazaszeretet – a házunkhoz, otthonunkhoz, szűk életkörnyezetünkhöz, a mindennapjainkat átható és körülvevő dolgokhoz, megszokásainkhoz való kötődés – noha bizonyos mértékben irracionális, egy ösztönös, még csak nem is kizárólagosan emberi érzés. Az ismeretlentől, vagy akár csak a megszokottól eltérőtől való félelem, a vele szembeni ellenérzés természetes komplemense a rutinszerű, hirtelen változásoktól mentes élethez és környezethez való ragaszkodás, az ismert környezet preferálása az ismeretlennel szemben, a minket körülvevő emberekhez, dolgokhoz való érzelmi kötődés mind tényezők a hazaszeretet létrejöttében. A hazaszeretet, mint érzés lényegében a mindennapjainkhoz, életkörnyezetünkhöz való ragaszkodás, a tőlük való elszakadáskor a honvágynak nevezett érzésben mutatkozik meg.

Az általánosan elfogadott haza-képnek azonban semmi köze az otthonhoz, a hétköznapok szűkebb vagy tágabb környezetéhez: a hazaszeretet jelentése országszeretetre, vagy még pontosabban országimádatra korlátozódik. A hazaszeretet, legalábbis ahogyan mindannyiunk Jancsija és a világ nacionalista része értelmezi a fogalmat, egyenlő az ország irracionális, mértéktelen imádatával, a felsőbbrendűség-kultusszal, azzal a buta és undorító szakralitás-hittel, hogy itt valami nagyon különleges föld, erő, varázslat, mittudomén mi van, ami csak itt, csak most, csak nekünk, nagy népünknek, nemzetünknek adatott meg, és ez mindjárt elegendő alapot is nyújt mások lenézésére, megvetésére, eltaposására.

Ez azonban nem hazaszeret, csak nemzeti gőggel felfújt államimádat.

Az utca egyszerű embere még addig is képes elmenni ebben az eszetlenségben, hogy egyenesen az ő földjének nevezi az országot, amelyikben él. Ez legfeljebb abban az értelemben lehet igaz, hogy ezen a területen született, nőtt fel vagy él jelenleg is az illető (noha nem világos, hogy ha valaki például „idegen” földön születik, de „helyi” közegben nevelkedik, esetleg máshol is nő fel, mint amit a hazájának tekint, akkor most pontosan hol is van a hazája; elvégre „más föld szülötte”, és a szülőföld, a születés földje predesztinál), de semmiképpen sem áll helyt a gyakrabban használt formában, miszerint a haza úgy az övé, hogy rendelkezhet is felette.

Kezdjük azzal, hogy egy ország túl nagy ahhoz, hogy valakinek érintettsége legyen minden részében. Helyi közösségek sokaságai lakják, akik egymással ugyan kapcsolatban és függőségben, de alapvetően izoláltan élnek, mert míg a kereskedelem, az üzlet, a turizmus, a rokoni kapcsolatok és hát persze az állam képeznek ugyan valamiféle köteléket az egyes települések között, összességében elmondható, hogy egy város lakói gyakran saját helységük tőlük távolabb eső részeivel sincsenek feltétlenül napi kapcsolatban, hát még az ország másik végén élőkkel. Bár a közös államon és nemzeten keresztüli megfoghatatlan lélekkapcsolat, a nemzeti szellem valóban igen romantikus, de – be kell valljam – nálam a Három kismalac mellett foglal helyet. Szép, szép, csak éppen fikció. És mit sem változtat ezen, ha milliók agyát tömték tele ezzel a hülyeséggel.

A másik kérdés, ami bennem ilyenkor felmerül, hogy miért pont ott vannak a haza határai, ahol. Hogy az országhatárok miért ott vannak, az világos; de hogy a haza, mint amolyan „nemzeti élőhely”, esetleg „nemzeti boly” képzelt határainak miért kell feltétlenül egybeesnie az országéival, az továbbra rejtély. Nincs abban valami fura, hogy ha elmegyünk az országhatár tábláig, addig az Nemzeti Föld, ott még egy lépés, és puff, Idegen Föld? Mert azon kívül, hogy kibasztak oda egy táblát, mi változott? És ha azt a táblát mondjuk egy kilométerrel arrébb tennék ki, akkor addig lenne Nemzeti Föld, és utána Idegen Föld? Ugyanez a helyzet a Nagy-Magyarország mániásokkal: Miért pont ott legyen a vége? Miért nem arrébb? Miért pont annyit kell visszaszerezni, és miért nem többet/kevesebbet? És vajon valóban a hazához tartoznak-e azok a területek, amelyek ugyan korábban a magyar állam fennhatósága alatt álltak, de elsősorban nem magyarok lakták?

Ez az egész haza-dolog bűzlik, bár semmivel nem rosszabb/nagyobb hülyeség, mint a nemzeti pátosz többi összetevője. Mert ha a hazát természetes életterületünkként értelmezzük, akkor semmilyen összefüggése nincs az országgal és az állammal; ha pedig akként az államként, ahol életünk nagy részét/egészét éljük, amely nemzeti vallásunk képviselőjének hazudja magát, akkor viszont pont ugyanolyan fiktív ragaszkodási pont, mint a nacionalizmus bármely egyéb giccses eleme, amelyet nem szeretni és megkönnyezni, hanem leköpni és eltaposni kell, mert hazug ideológiákkal ver éket emberek és emberek közé, másságukat és szembenállásukat hirdeti, hogy aztán ennek szellemében ki- és felhasználja őket saját gyarapodása érdekében.