Pont, legalábbis pontosvessző került végre a devizahitelesek ügyének végére. A Kúria jogegységi nyilatkozata végre pontosan azt mondta ki, amit ebben az országban ki kellett mondani: az önkéntes felelősség- és kockázatvállalás önmagában nem ok egy szerződés felrúgására, ha az végül rosszul sül el.

A magyar nép, úgy tűnik, kollektíven szokott el a felelősségvállalástól. Bármekkora hülyeséget vagy disznóságot meg lehet csinálni, és ha elég sokan benne vannak, vagyis rejlik benne kihasználható politikai potenciál, lesz majd egy néppárti legény a gáton, aki mindezt legitimálja, sőt, meg is dicséri a résztvevőket, megveregeti a vállukat: okosak voltatok, legyetek máskor is felelőtlenek, szavazzatok meg minket, majd elsimítjuk.

Értem én, hogy a bankok ezt tukmálták, meg hogy nehezebb – de messze nem lehetetlen! –, no meg persze drágább volt forinthitelt felvenni, de abban nem volt árfolyamkockázat. A devizahitelben volt kockázat, és ezt a bankok el is mondták, sőt, a hitelfelvevők alá is írták: igen, tudomásul veszem, hogy változhat az árfolyam és akkor nekem többet kell fizetnem; kérem a pénzt. Bár közhely, de ettől nem lesz kevésbé igaz: senkit nem kényszerítettek hitelfelvételre.

Utólag persze lehet okosnak lenni – mondják –, de anno a most nagyszájúak – köztük jómagam – sem tudhatták, hogy ez lesz. És igazuk is van, valóban nem tudtuk. Nem tudhattuk. Azt viszont tudhattuk, hogy ez is lehet belőle, és azt is, hogy ha ténylegesen így is lesz, mint ahogy lett, akkor azt is nekünk kell majd kifizetni, nem pedig a kormányhoz szaladgálni, hogy ugyan már, paterolja ki innen a bankokat, mert mi, Magyarok – ki is basszuk a nagymagyarország-matricát, hadd lássák – át lettünk verve.

Átverve? Miért, azt mondta a bankár, hogy az árfolyam majd örökkön örökké változatlan marad? Vagy azt, hogy ha az adós szempontjából negatív irányba változik, akkor a többletköltséget majd a bank állja? (Fontos az „adós szempontjából negatív irányba” kitétel, mert ha történetesen az adós jár jól, akkor szerinte – nyilván – alanyi jogon követelte volna a hasznot, mert ha olcsóbb a deviza, a „megspórolt” pénz neki természetesen visszajár.)

Nem, fiúk és lányok, hölgyek és urak, a bank nem jótékonysági intézmény, hanem egy bank, ha nem tűnt volna fel. Pénzügyi szolgáltatásokat nyújt, lehetőleg a saját részéről minél kevesebb kockázattal (minden épeszű vállalkozó így tesz, nem csak a bank), amiért valamennyi profitot kér. A pénzvilág szívtelen – ebben bármikor hajlandó vagyok igazat adni kritizálói(m)nak –, de nem is szeretni, csak használni kell. Van akiknek ez sikerül, és vannak, akiknek nem. Nyertesek és vesztesek. Winners & losers, that’s it.

A devizahitelesek igen nagy tételekkel, sokan egész életük fedezetével szálltak be a mókuskerékbe, vállalták a kockázatot (amit formálisan ugyan ismertek, de talán ésszel fel sem fogták egészen addig, míg késő nem lett) egy másik jövőképet kínáló politikában, remélték, hogy majd bejön az üzlet, és akkor összességében kedvezőbben lehet hitelhez jutni, mint kockázatvállalás nélkül. Amíg nem szálltak el az árfolyamok, nem is volt gond – hitelhiszti azóta van, mióta a buli keményen szopóágra szállt.

Nincs ennek semmi köze a nemzethez, a gyarmatosító nagytőkéhez meg a zelmúttnyócévhez; egyéni, hibásan mérlegelt döntések és egy kudarcos gazdaságpolitika együttes hatása nőtte ki magát egy kisebbség jól elpolitizálható szociális problémájává. És afelől se legyen kétségünk, nem feltétlenül azok a legnagyobb áldozatok (értsd: alapvető szükségleteiket sem tudják kielégíteni a törlesztés mellett), akiknek most a legnagyobb a szájuk.

A Kúria a jelen politika számára elfogadhatatlan racionalitás pártjára állt, és azt merte mondani, hogy ha valamit vállalunk – ráadásul nyilvánvalóan tudomásunk van róla, hogy azt vállaljuk – azért igenis tartani kell a hátunkat, akkor is, ha nem jól sül el.

Úgy tűnik azonban, nálunk a nép, az istenadta nép ezen a szemléleten mélységesen fel van háborodva.