Tudom, menő dolog manapság demokratának lenni, de valahogy soha nem vonzott igazán a gondolat. Értem én, hogy a nyugati világ magukat negédes terminológiával kellető, ún. felvilágosult polgárai számára a demokrácia – már csak a szó idegen léte okán is – valamiféle patetikus büszkeség forrásaként szolgál, diadalmasan ámítják magukat a gondolattal, hogy a nézetük szerint alávaló autokráciával, mellyel hosszú, helyenként egész mitikus háborúkban és heroikus küzdelmekben végül felülkerekedtek (amolyan szokásos, „a jó győzelme a gonosz felett”-szerű, katartikus konklúzióként), és aminek sötét korszakaival szemben itt most ők vannak hatalmon.

Főleg ugyanők szájából halljuk igen gyakran, hogy az emberiség – ellentétben az ilyen tekintetben mélyen lenézett állatokkal szemben – felül tudott emelkedni erőszakos természetén, civilizációs eredményei azért is kiemelkedők, mert biológiai ösztöneit, agresszivitását képes kontroll alatt tartani; az erő nyelve helyett vitákat alkalmaz a közös problémák megoldásának eldöntésére; társadalmi és hatalmi berendezkedése nem csak maga a nép közvetlen kontrollja és ellenőrzése alatt működik, de az alapvetően a szabadságra épül, mindenki számára garantálja a fizikai- és létbiztonságot és a lehető legteljesebb kiteljesedést teszi lehetővé.

Csakhogy ez mind hazugság.

1. Nincs olyan, a modern társadalmak morálrendszereiben általánosan ismert és elfogadott folyamat, ami olyan jogokkal ruházna fel csoportokat, melyekkel azok tagjainak egyike sem rendelkezik. A demokratikus döntéshozatali rendszerben nap mint nap megszülető döntések jó részét individuumként valójában senkinek nem volna (sem morális, sem közjogi értelemben) joga meghozni. Az önkény, a rablás, a zsarolás, a garázdaság olyan bűnök, amelyekért – ha ilyen néven illetjük őket – jogos erkölcsi megrovás jár.

   Mégis, nem telik úgy el nap, hogy a nép kinevezett vezetői és azok apparátusa ne követné el lényegében bármely büntető törvénykönyvben foglalt cselekedetek (és ezek jó részének büntetendősége valóban széleskörű társadalmi konszenzus tárgyát képezi) komoly százalékát, ráadásul csoportosan, felfegyverkezve, bűnszervezetben. A morális (és jogi) felelősség a nyelv és a fogalmak manipulációjával történő hárítását nevetségesnek nevezném, ha nem tapasztalnám saját szememmel a hatékonyságát.

   Az ilyesfajta bűnözés ugyanakkor, és itt jön képbe a demokrácia, nem teljes mértékben a néptől függetlenül, annak tudta nélkül és akarata ellenében, hanem nagyon is a tudtával, mi több, felhatalmazásával, sőt, egyes esetekben kimondottan kérésére történik. Azt, amit az emberiség egyénként elkövetve alja bűnözésnek tart és (jogosan) elítél, a demokrácia álcája mögé bújtatva már szó nélkül megtűri, néha még követeli is.

   A demokrácia lényegében nem más, mint magasztos ideákba csomagolt, az ököljog mentén létrejött szervezett bűnözés.

2. A demokrácia, minden morális problémáját félretéve, még csak az elméleti, deklarált célját sem teljesíti. A demokrácia nem a nép uralma.

   Az általánosan használt, időszakos választásokra épülő, azokon biankó felhatalmazást kiosztó reprezentációs rendszer csak névlegesen és a minimálisan szükséges mértékben valósítja meg a népuralom elvét. A választásokon meghozott döntések gyakorlati következményei, az, hogy a választási ígéreteket a megválasztott egyáltalán megtartja-e, ha igen, milyen formában, és nem utolsósorban milyen egyéb, a felhatalmazásban tételesen nem szereplő ötlettel áll még elő hivatali ideje alatt, már nem tartoznak az ezeket hosszú távon viselni kénytelen választókra.

   A demokráciában a nép gyakorlati befolyása inkább névleges, a választási szertartásokkal nekik gyakorolt kegy a hatalomba kerülésig megfelelően korrumpálódó elit fennmaradására, mint azt a nyilvánvaló tapasztalatok mutatják, nem veszélyes. A választópolgárok sem a nominálisan az ő képviseletüket ellátó személyzet pontos összetételét nem határozhatják meg, sem az azok által meghozott szabályokba nem, vagy csak körülményesen szólhatnak bele.

   A képviseleti demokrácia sokkal inkább szolgál az alattvalók pacifikálására, mintsem a népuralom megvalósítására.

3. Tökéletesen példázza ezt az uralkodó elit hozzáállása a közvetlen demokráciához, vagyis ahhoz az elképzeléshez, hogy a nép a törvényhozást megkerülve, akár annak ellenében hozzon vagy semmisítsen meg törvényeket. Az ezt elutasító érvelés, miszerint a nép egyszerűen túl ostoba a közvetlen demokrácia működtetéséhez, ugyan jogos, érdemes volna azonban azt is megvizsgálni, hogy a) a megválasztott képviselők ezzel szemben mennyire alkalmasak a feladara, b) hogyan fogadható el érdekképviseleti felhatalmazás úgy, hogy közben nyíltan kijelentjük: a felhatalmazók valójában nincsenek is tisztában saját érdekeikkel.