Amerikában már sok éve terítéken van, és minden egyes lövöldözés alkalmával újabb löketet kap a fegyvertartásról szóló vita. A második alkotmánykiegészítés („A well regulated militia being necessary to the security of a free state, the right of the people to keep and bear arms shall not be infringed.”) az uralkodó értelmezés szerint a nép fegyvertartáshoz való jogát, pontosabban annak sérthetetlenségét írja elő. A furán megszövegezett mondat nem csak folyamatos politikai csatározások kereszttüzében áll, de egyáltalán értelmezésében is szüntelen vita tárgyát képezi.

Miben hiba nem lehet

Mielőtt rátérnék a fegyvertartás tárgyalására, járjuk egy kicsit körül a közállapotokat. Az amerikai nacionalizmus egyik központi motívuma az alkotmányszerelem, az a szemlélet, hogy az 1788-ban ratifikált dokumentum szerzői a legnagyobb, legtökéletesebb, legokosabb emberek voltak széles e világon, és minden szavuk maga a megtestesült bölcsesség, amit természetesen maga az alkotmányszöveg is tükröz.

Az amerikai lakosság egy jelentős része valóságosan szerelmes az alkotmányukba, komolyan elhiszik, hogy országuk attól és azért szabad, mert az Alkotmány, egy évszázadokkal ezelőtt firkált dokumentum előírja. Ami szerepel az Alkotmányban, annak szükségesen benne kell lennie és pont úgy jó, ahogy benne van, ami pedig hiányzik belőle, az nem is való egy alkotmányba, okkal nincs benne. Az alkotmány szent és sérthetetlen, annak bármiféle érdemi módosítása azonnal az amerikai szabadság végét jelentené.

Ennek is köszönhető, hogy az amerikai politika gyakorlatilag nem is igazán próbálkozik alkotmányos változtatások keresztülvitelén, sokkal inkább a Legfelsőbb Bíróság kreatívjai nyúlnak időnként mélyen a zsebükbe és húznak elő belőle valami, a józan ésszel távoli köszönőviszonyban sem lévő, nyakatekert bullshitet, ami aztán feljebbviteli lehetőség híján mindjárt hivatalos, retroaktív alkotmányértelmezéssé is válik.

Már önmagában az is nagy szó, hogy a második kiegészítés eltörléséről egyáltalán létezik közvita, ismerve a dokumentum szakrális jellegét.

Napi fegyverünket add meg Uram

A fegyvertartást legalizáló toldalék ún. természetes jogként ismeri el az emberek ezen jogát, vagyis annak forrása nem az amerikai állam, hanem Isten, és pusztán az államra vonatkozó tiltásként állapítja meg, hogy az emeberek ezen joga nem csorbítható („… shall not be infringed.”). Ez többek között egybevág azzal az alkotmányo s szemlélettel, hogy az állam nem a nép uralkodója, hanem alattvalója, és vannak bizonyos korlátok arra vonatkozóan, mit tehet és nem tehet meg. (Hogy ez a gyakorlatban miként érvényesül, az megint egy más kérdés.)

A szabályozás támogatóinak körében a fegyvertartás szükségességét megalapozó gyakorlati érvelés (tehát a szent alkotmányosságon kívül) úgy hangzik, hogy ha az amerikai kormány valamikor a jövőben elnyomóvá válna (ennek pontos feltételeit valahogy soha nem halljuk kifejteni), ezek a fegyverek fogják lehetővé tenni a rezsim elleni hatékony lázadást, és egyáltalán, aki a fegyvertartás ellen érvel, alapvetően a totalitárius diktatúra ügynöke.

Lőfegyverek százmilliói vannak ma az amerikai lakosság birtokában, nyilvánvalóan egy esetleges tiltás bevezetése esetén is ezek egy jelentős százaléka ott is maradna. Gondolhatjuk ezt főleg annak ismeretében, hogy egyes vadbarmok előszeretettel shotgunt vagy félautomatákat simogatva pózolnak a kamerának és minden adandó alkalommal a néző tudtára adják, hogy ők ennyit értenek Amerikából, ha már a farka kicsi, legalább a szerszáma legyen nagy.

Nesze semmi, fogd meg jól

Szélsőséges libertáriusként és az államok végletes utálójaként kevés mást mondhatnék, mint hogy az embereknek természetesen joga van fegyvert tartani, nem fogok amellett agitálni, hogy az állam igenis avatkozzon be és azonnal pacifikáljon mindenkit. A legsúlyosabb fegyveres bűnelkövetők, még ha szenzációhajhászat okán ők is kerülnek be a hírekbe, egyébként sem a zakkant tinédzserek, akik elkötötték a stukkert anyuci hálókomódjából és jól megmutatják a világnak, mielőtt ők végzik golyóval a fejükben, hanem azok, akiket egy ilyen lépés hivatalból sem érintene.

Az egyszerű, fegyveres lázadás az Alkotmány életbe lépése óta, de főleg az utóbbi évtizedek technikai fejlődésének köszönhetően jelentősen veszített hatékonyságából. A haditechnika jelen korában egy lőfegyver már nem akkora érték, mint volt 200 éve. Ha megnézzük az Amerika által külföldön vívott háborúk áldozati statisztikáit, láthatjuk, nagyságrendileg kevesebb amerikai maradt ott, mint ellenfeleik. És itt már rendes háborúról, nem 60 éves, szakállas farmerek rebelliójáról beszélünk.

Alapvetően megkérdőjelezhető, hogy a fegyverviselés jelen körülmények között mennyire volna hatékony eszköz egy feltételezett önkényuralmi rendszer megdöntésére. Ha tippelnem kellene, leginkább azt mondanám, nem igazán.

Orránál fogva

Hatékonyság ide vagy oda, ez a forradalmi radikális attitűd még egy hatalmas sebből vérzik. Nevezetesen abból a feltételezésből indul ki, hogy az önkényuralmi rendszerek csak úgy, a semmiből, a nép egybehangzó akarata ellenére kerülnek kihirdetésre, megdöntésének szükségessége egy ponton majd nyilvánvalóvá válik.

Ez azonban soha nem volt így. A nem forradalmi úton hatalomra kerülő diktátorok mindegyike kisebb lépésekben építette ki rendszerét, a nép jelentős részének egyetértése mellett. Nem volt még olyan, hosszú időn át fennálló elnyomás a világon, ami az elnymottak többségének aktív ellenállása ellenében maradt volna fenn. Ha volt is nemtetszés, az nem került tömeges kifejezésre. A diktatúrák nem elsősorban az alattvalók fegyvertelenségére, hanem ellenállásra való (mentális) képtelenségére építenek. Amíg az emberek nem akarnak lázadni (és az esetek többségében nem akarnak), addig teljesen mindegy, volna-e rá kapacitásuk.

Hiába az Alkotmány, az államnak gyakorlatilag most is korlátlan jogosultságai vannak, és a törvényhozás a Legfelsőbb Bírósággal összekacsintva most is megtalálja az alkotmányos korlátok megkerülésének lehetőségeit. Az alkotmánykiegészítésekben garantált jogokkal azért nem megy nyíltan szembe a kormányzat, mert formális megtartásukkal a közvélemény egyszerűen pacifikálható, egyfajta placeboként működnek. Amíg a nép abban a tudatban él, hogy az alkotmány, egy darab papír majd megvédi őket dörzsölt és hataloméhes politikusok generációkon át tartó aknamunkájától, nos, az menthetetlenül naiv.

A fegyvertartási jognak van gyakorlati szempontból is védhető oldala – ilyen az önvédelem –, bár életszerűen ez is csak néhány speciális esetre korlátozódik. Soha nem volt (és remélem nem is lesz) reális, hogy az átlagember shotgunnal a hátán járon a városban, hogy egy esetleges támadás esetén talán meg tudja majd magát védeni.

Nehéz a fegyvertartás kérdésében liberális álláspontot képviseli, jelentős mennyiségű egyrészt-másrészttel kell szembenézni. Mellette szól a természetes jogi érvelés, némi gyakorlati haszon és az, hogy eltörlésével újabb területen kapna totális kontrollt az állam, ami ezt, bevett szokásához híven, aligha az érdekünkben használná fel. Ezzel szemben áll, hogy az állam legeslegeslegalapvetőbb feladata volna, hogy alattvalói biztonságát garantálja, és ha már elvitatjuk tőle erre való képességét is, akkor milyen egyéb legitimációs tényezők maradnak? Mint ahogyan az is, hogy a populáció nyugodtan fekszik és ébred annak tudatában, hogy fegyverei majd megvédik egy esetleges diktatúrától.

Nem fogják.