Kis közgazdaságtani alapvetés

think-tank 2018.09.23.

Az emberiség évezredes próbálkozásainak és a modern tudomány viharos sebességű fejlődésének ellenére sem mondható, hogy a Nagy Kérdés megoldásához egy hangyányit is közelebb jutottunk volna. Még ha a jelenleg uralkodó ősrobbanás-elmélet (ami meghökkentő magabiztossággal véli az évmilliárokkal ezelőttre taksált eseményt tíz a mínusz sokadikon másodpercnyi felbontással elemezni) minden részletében igaz is, az sem magyarázza, miként jött létre a kezdeti állapot, és főként nem, hogy miért.

Ehhez képest szinte racionális, ha a földi élet specifikus miértjeit (ezáltal saját létezésünket is) azzal tudjuk le, hogy véletlenszerűen alakult így. Nincs oka, nincs célja és belátható (noha ésszel nehezen felfogható – már ha az emberiség nem csinál addig valami istenverte nagy hülyeséget) időn belül újra nem is lesz itt élet, mindegy mit teszünk. Egy ilyen keretrendszerben, ha nem akarunk teljesen megőrülni a céltalanság nyomasztó és elkerülhetetlen gondolatától és mindenféle mondvacsinált magyarázatok gyártásától is tartózkodnánk, egyszerűen elintézhetjük annyival a kérdést, hogy ha már itt vagyunk és képesek vagyunk rá, legalább élvezzük az életet, amíg tart.

Sajnos ez azonban nem egy könnyű feladat, folyamatos utánpótlást igénylő külső feltételei vannak. Élelemre van szükségünk, helyekre, amik megvédenek az időjárás viszontagságaitól, ruhára, közlekedési eszközökre, a szórakozásunkat is gyakran a mesterségesen létrehozott eszközökön és tartalmakon keresztül éljük meg. Ezek előállítása, ahogy a Maslow-piramisban egyre feljebb haladunk, egyre nehezebb. Míg mondjuk a túléléshez szükséges élelmet a legprimitívebb körülmények között is elő tudjuk állítani, addig mondjuk a World of Warcraft, mint szórakoztató tevékenység, annak minden szükségletével együtt jóval több tudást, eszközt, alapanyagot stb. igényel.

A természetes erőforrások száma kevés és azok nagy része igen primitív. Áramkörök nem nőnek a vadonban, a hozzájuk szükséges anyagokat ki kell nyerni, fel kell őket dolgozni és nem kevés tudás befektetésével használható termékké kell alakítani. Ez gyakorlatilag majdnem minden ember alkotta tárgyra igaz a környezetünkben.

Mivel ezek a dolgok maguktól nem léteznek, elő kell őket állítani. Az előállításhoz pedig munka befektetése szükségeltetik: az embernek idejét, fáradságát kell áldoznia, hogy valamit létrehozzon.

Ezen felül az ember – természeténél fogva, valószínűleg túlélését támogatandó – önző. Ha munkát végez, szeret abból valamiként részesülni. Csak azért, hogy másoknak jó legyen, senki nem hajlandó erőfeszítéseket tenni, kivéve, ha ez számára olyan érzelmi többletet okoz, ami ellensúlyozza a munkával járó veszteségeit. Az emberek túlnyomó többsége számára ez kimerül a szeretteinek, gyermekeinek támogatásában, mások helyett legfeljebb alkalmilag és mértékkel hajlandó dolgozni.

A manapság divatos nyugati szocializmus céljai természetesen támogathatók. Miért is ne volna jobb egy olyan világ, ahol az emberek nem a mindennapi túlélésért küzdenek, hogy legyen pénzük élelemre, lakhatásra, esetleg egyszerűbb szórakozásra? Hogy ha nehéz helyzetbe kerülnek, baleset éri őket, lebetegszenek, elvesztik családtagjukat, biztonságban érezhessék magukat? Aki azt mondja, a szociális biztonság alapcéljai rosszak, nos, azt szívtelennek fogom minősíteni és nem kívánok velük egy légtérben létezni.

A gond a módszerrel van. Mint azt korábban említettem, a munka nem fán terem, azt másoknak el kell végeznie és ők ezért – egyáltalán nem elítélhető módon – szeretnének kapni valamit cserébe. Ha másért nem, hát azért, mert az orvos hiába megy be az autókereskedésbe, nem fognak neki semmit adni, csak mert az az elmúlt években megmentett kétszáz életet.

A szociáldemokrácia megoldása az erőszak. A szociáldemokrata szerint mindenkit kényszeríteni kell, hogy az ideje egy részében közvetlen ellentételezés nélkül dolgozzon, és majd ezen rabszolgamunka kumulatív eredményét egy erre általuk alkalmasnak ítélt szervezet – az állam – szétosztja. Itt még abba se mennék bele, hogy az állam ezen a téren való tevékenykedése mennyire hatékony, megelégszem annyival, hogy megjegyezzem: amikor embereket erőszakkal arra kényszerítenek, hogy ellentételezés nélkül végezzenek munkát, az definíció szerint a klasszikus rabszolgaság egy felvizezett változata.

Ugyanők szeretik hangoztatni, hogy a társadalmi ingyenmunkát természetesen nem mindenkinek, arányosan kellene végeznie, hanem azok, akik nagyobb munkaidő-többlet felett rendelkezhetnek, vállaljanak nagyobb részt az újraelosztás folyamatában. Köznyelven ez úgy hangzik, hogy fizessenek a gazdagok.

Akik e mellett érvelnek, ugyan tisztában vannak néhány közgazdaságtani igazsággal, de nem látnak kellőképpen a munkaerő elosztásának mélyére. Nevezetesen: tényszerűen igaz az, hogy aki gazdag, annak jövedelmének jóval kisebb részére van szüksége a megélhetésre, tehát egy – akár arányaiban is – nagyobb elvonás “kevésbé fáj” neki, mint mondjuk egy minimálbéren élő munkásnak. Abban is igazuk van, hogy a vagyoni helyzet – ami valójában az erőforrások (tudás, munkaerő és fizikai erőforrások) feletti rendelkezési képességet takarja – nem arányos a munkabefektetéssel, egy havonta millió dollárt kereső befektető nem feltétlenül dolgozik többet, okosabb, vagy egyszerűen csak végez hasznosabb munkát, mint egy ötvenezer dollárért dolgozó mentős. Ebből könnyen azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a gazdagok adóztatása morálisan elfogadhatóbb, mint az átlagembereké.

Térjünk megint vissza az alapokhoz. A pénz, a vagyoni helyzet valójában az erőforrások feletti rendelkezés képességének mértéke. Aki szegény, az kevéssé tudja mások munkáját megvásárolni, ellenben aki gazdag, az emberek százainak, ezreinek munkaidejét is megveheti. Amikor egy jó vagyoni helyzetben lévő szereplőt adóztatnak meg, valójában nem az ő személyes munkájának kanyarítja ki nagyobb részét az állam, egyszerűen több emberóra feletti rendelkezés jogát veszi el. (Hasonló a helyzet a “cégek” adóztatásával, annyi ráadással, hogy itt még a ténylegesen megrabolt szereplő is jogi absztrakciók mögé vész.)

Amikor az állam adóztat, a fizikai javakon túl polgárainak (értsd: rabszolgáinak) munkaidejét osztja újra. Teszi ezt amikor az egyszerű, kis keresetű árufeltöltőtől vonja el a személyi jövedelemadót és teszi ezt akkor is, mikor a milliárdos befektető cégének nyereségét adóztatja. Jegyezzük meg egy életre: munkavégzést csak azoktól lehet elvonni, akik munkát végeznek. Bármilyen adórendszert is tervez az állam, a lánc végén mindig és szükségszerűen a megélhetéséért keményen dolgozó átlagember áll, aki csak remélheti, hogy a tőle erőszakkal elvett munkaidejében megtermelt munkáért visszakap legalább valami azzal összemérhetőt (vö.: “jár”), mint amit a munkájáért egyébként kapott volna.

Mint említettem, a szocializmus céljai támogathatók, eszközei már jóval kevésbé. Az ellentmondás abban rejlik, hogy úgy kellene munka eredményét szétosztani, hogy közben azt nem vesszük el erőszakkal másoktól. A libertárius válasz erre a szabadkapitalizmus, és valóban, ennél jelenleg aligha ismerünk jobb módszert. Ugyanakkor ez sincs a maga hibái nélkül, az emberi gonoszság és kapzsiság (ami jóval túlmutat a racionális önérdek-érvényesítésen) közösen mérgezik a kapitalista világot.

(Egyszer majd folytatjuk…)

2 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ⲘⲁⲭѴⲁl ⲂⲓrⲥⲁⲘⲁⲛ ⲔöⲍÍró · http://bircahang.org 2018.09.23. 08:37:36

Az alapelv az, hogy senki se tud annyit dolgozni, hogy vagyona a többezerszerese legyen másokénél, ezért az ilyen hatalmas vagyonok jogtalanok. Ezeket a közösség elkobozza és nem engedi újratermelődni.

A jogcím nélküli gazdagodás bűncselekmény ugyanis.
süti beállítások módosítása