Ezek csak nem nyugszanak.

A vasárnapi boltbezárás az olimpiával együtt a Fidesz elmúlt 8 évének leglátványosabban bukott csatái voltak. Míg az olimpia ügye talán védhető annyival, hogy valójában soha nem gondolták komolyan, csak bedobták gumicsontnak, addig ez a keresztény ideológiai mázzal leöntött elmebaj egy évre műsorra is került, hogy aztán menekülés közben sebtében hajítsák oda a lakatoszsák kulcsait a népnek, hátha nem kell majd szembenézni az ország őket vasvillával üldöző keresztény lakosságával.

Harrach Péter azóta se bírta lenyelni a békát, hogy pártjának (lol) egy projektje volt, azt is bebukták. (Illetve van még egy, az abortusz, de abban még ennyi eredményt se sikerült elérniük. Hál’ Istennek.) Nagyon is jól tudja a Fidesz, hogy széllel szembe csak akkor éri meg hugyozni, ha mögülük is legalább akkora fúj, és akkor végeredményben szélcsendben végezhetik a dolgukat. Ennek az elmebajnak meg nincs az a véresszájú fideszes, aki komolyan képes lenne mögé beállni, a konformitásra kényszerített néhány vezéridiótán kívül legfeljebb azért támogatják, mert ez is bosszantja a libsiket.

Nehéz pontosan megérteni, mi a probléma a vasárnapi nyitvatartással. Már azt sem teljesen értem, egyáltalán miért kell a hét két napját megkülönböztetni: érjük be annyival, hogy a vasárnapi munkavégzés most 50%-os bérpótlékkal van kompenzálva; aligha gondolom, hogy az egyébként sem milliós gázsiért dolgozó kiskereskedelmi alkalmazottaknak ez mindegy volna. Ezen felül a heti két pihenőnap így is jár, tehát ha valaki vasárnap dolgozik, akkor mondjuk hétfőn nem fog. Tekintve, hogy a legtöbb, hétköznap 8–5-ig dolgozó ember rendszeresen átéli, milyen nehéz eljutni valahová, ahol úgyszint csak ilyenkor vannak nyitva, azt gondolom, ha képes valaki túltenni magát a vasárnap szakrális mivoltán, nem jön ki rosszul az üzletből.

A vitát követve azonban gyakran kiderül, valójában nem a vasárnap a probléma, a frusztráció forrása az alacsony munkabér, a magas munkaterhelés és a végtelen túlóráztatás, melyek egyike sincs sem közvetlen, sem közvetett összefüggésben a vasárnapi nyitvatartással. A düh érthető, a megoldás rossz.

Gyakran vetik a kapitalizmus szemére, hogy a tőke kihasználja a dolgozóit: ez igaz, de nem szükségszerű. Az emberekben mindmáig él az a fajta feudális szemlélet, hogy a munkavállalás nem egy egyenlő felek között létrejött szerződéses viszony, hanem rabszolgaság, és a munkavállalónak kötelessége (morális és – sokak szerint – jogi értelemben is) a végletekig kiszolgálnia a munkáltatóját, akkor is, ha az éhbérért túlórát túlóra hátán követel. Ha valaki lázadozni és követelőzni mer – példát statuálandó – kirúgják, hogy másoknak még véletlenül se jusson eszébe vele tartani. Nevezhetjük ezt gonoszságnak, de valójában csak teljesen természetes önérdek-érvényesítés.

A tapasztalat az, hogy ez a módszer működik. Ha valaki kinyitja a száját valamilyen igazságtalanság ellen, a többiek, ahelyett, hogy maguk is mögé állnának, leginkább csak hallgatnak, nincsenek is ott, lehúzzák, mert nekik van vesztenivalójuk, ők inkább tűrnek.

Pedig volna alternatíva. Ha az átlagos munkavállaló kihúzná a fejét a seggéből és életében először próbálna egyenes gerinccel járni, láthatná, hogy a munkájára igenis szükség van. Jó, nem pont rá, személyesen, mert őt, ha egyedül lázadozik, kirúgják, de alkalmazottak nélkül kevés vállalat képes működni. Ezzel a felismeréssel azért is érdemes volna barátkozni, mert egyenesen következik belőle, hogy egy polgári értékrendű, értékére büszke munkavállalói réteg csodás eredményeket lenne képes elérni. Ehhez persze rendszerszintű szemléletváltás szükséges, mert amíg valaki egyedül érzi neccesnek, hogy a napi 8 óra munka legtöbbször 10+ órában végződik, addig lecserélik a következő droidra, akinek ez is jó. Változás csak akkor következhet be, ha kifogy a piac droidokból.

Gyakran visszatérő motívumom itt, a blogon, hogy tömegeket nem lehet hosszútávon erővel elnyomni: nincs ez másképp a dolgozói réteggel sem. Áldatlan munkakörülmények addig vannak (és lesznek), amíg van, akinek ez is elég.

Érthetetlen számomra, hogy miért várják a dolgozók pont az államtól a dolgok megnyugtató megoldását. (Jó, valójában tudom: az államszocializmusban nevelkedett népek számára a társadalmi problémák természetes(nek vett) megoldási mechanizmusa, hogy csak kérjük az államtól, és az majd, mint a Jézuska, megoldja – vagy nem.) Az alkalmazást terhelő magas járulékok, a kiterjedt és gyakran haszontalan, de legalább jelentős költségekkel járó szabályozások, a munkavállalást leginkább a munkavállaló kárára szabályozó Munka Törvénykönyve valamint a szervezett ellenállást gyakorlatilag ellehetetlenítő sztrájktörvények mind-mind az állami szabályozás eredményei. Az, hogy a kis keresetű dolgozó bérének ~50%-át minden hónapban viszi az állam, vagyis gyakorlatilag az idő felében ingyen dolgozik, ugyancsak az állam érdeme. El nem tudom képzelni, mi az a gondolatmenet, ami – miután az állam évezredek óta minden leendő alkalommal kihasználja/cserbenhagyja a dolgozói réteget – továbbra is azt hozza ki eredményül, hogy a problémák megoldása a több állami szabályozásban rejlik.

A jó hír tehát, hogy van kiút. A rossz hír, hogy ez munkás. A vállalati vezetések általában hierarchikus szerkezetűek, ami alapvetően hatékonyabb érdekérvényesítést tesz lehetővé, mint a többé-kevésbé mellérendelt szerepekkel operáló dolgozói szervezetek. A munkavállalói “ellenállás” megszervezése egy komoly társadalmi összefogást igénylő feladat (melyre a jelenleg működő szakszervezetek látványosan alkalmatlanok), cserébe – ha egyszer sikerül végre hatékonyan megvalósítani – jelentős eredményekkel kecsegtet.