Az emberiség évezredes próbálkozásainak és a modern tudomány viharos sebességű fejlődésének ellenére sem mondható, hogy a Nagy Kérdés megoldásához egy hangyányit is közelebb jutottunk volna. Még ha a jelenleg uralkodó ősrobbanás-elmélet (ami meghökkentő magabiztossággal véli az évmilliárokkal ezelőttre taksált eseményt tíz a mínusz sokadikon másodpercnyi felbontással elemezni) minden részletében igaz is, az sem magyarázza, miként jött létre a kezdeti állapot, és főként nem, hogy miért.

Ehhez képest szinte racionális, ha a földi élet specifikus miértjeit (ezáltal saját létezésünket is) azzal tudjuk le, hogy véletlenszerűen alakult így. Nincs oka, nincs célja és belátható (noha ésszel nehezen felfogható – már ha az emberiség nem csinál addig valami istenverte nagy hülyeséget) időn belül újra nem is lesz itt élet, mindegy mit teszünk. Egy ilyen keretrendszerben, ha nem akarunk teljesen megőrülni a céltalanság nyomasztó és elkerülhetetlen gondolatától és mindenféle mondvacsinált magyarázatok gyártásától is tartózkodnánk, egyszerűen elintézhetjük annyival a kérdést, hogy ha már itt vagyunk és képesek vagyunk rá, legalább élvezzük az életet, amíg tart.

Sajnos ez azonban nem egy könnyű feladat, folyamatos utánpótlást igénylő külső feltételei vannak. Élelemre van szükségünk, helyekre, amik megvédenek az időjárás viszontagságaitól, ruhára, közlekedési eszközökre, a szórakozásunkat is gyakran a mesterségesen létrehozott eszközökön és tartalmakon keresztül éljük meg. Ezek előállítása, ahogy a Maslow-piramisban egyre feljebb haladunk, egyre nehezebb. Míg mondjuk a túléléshez szükséges élelmet a legprimitívebb körülmények között is elő tudjuk állítani, addig mondjuk a World of Warcraft, mint szórakoztató tevékenység, annak minden szükségletével együtt jóval több tudást, eszközt, alapanyagot stb. igényel.

Nos, ha más eredménye nem is lesz a Sargentini-jelentés elfogadása körüli cirkusznak, legalább mindenki röhög egy jót.

Nem fogadjuk el! – csapkod és toporzékol a kormányszócső, nyakán dagadnak az erek, arcán verejtéknek tűnő vízcseppek. – Beázott a mennyezet, fölöttünk épp fürdenek, a restaurációs pályázatot a kormány gyorsított eljárással kiírta – magyarázza, mitől tűnik úgy, mintha kellemetlenül izzadna a magyarázkodásban. – A tartózkodás is ugyanazt jelenti, mint a nem, csak ómagyarul, – folytatja – ezért nyilvánvalóan a tartózkodó szavazatokat is az elutasítók közé kell számolni. Teljesen nyilvánvaló, minden szavazati rendszer így működik mióta világ a világ – s közben elszántan kutatja a nyomáscsökkentéssel járó hang- és szaghatás alternatív forrásaként bemutatható környezeti jelenségeket.

A jelentés persze sok ponton ostoba volt, például antiszemitizmust kiáltani egy olyan országban, ahol a miniszterelnök rendszeresen jár izraeli kollégáját kielégíteni és az utolsó náci vonuldát is évekkel ezelőtt szétverték, nos, nehezen állja meg a helyét, ahogy a nők szisztematikus, állami, patriarchális elnyomásának is nehezen fedezhetők fel nyomai. A dokumentum összeállítói mindenáron be akarták bizonyítani, itt tényleg az utolsó eperkompótig minden rohadt, de a kevesebb, viszont tényszerűen igaz jelen esetben határozottan több lett volna.

Ezek csak nem nyugszanak.

A vasárnapi boltbezárás az olimpiával együtt a Fidesz elmúlt 8 évének leglátványosabban bukott csatái voltak. Míg az olimpia ügye talán védhető annyival, hogy valójában soha nem gondolták komolyan, csak bedobták gumicsontnak, addig ez a keresztény ideológiai mázzal leöntött elmebaj egy évre műsorra is került, hogy aztán menekülés közben sebtében hajítsák oda a lakatoszsák kulcsait a népnek, hátha nem kell majd szembenézni az ország őket vasvillával üldöző keresztény lakosságával.

Harrach Péter azóta se bírta lenyelni a békát, hogy pártjának (lol) egy projektje volt, azt is bebukták. (Illetve van még egy, az abortusz, de abban még ennyi eredményt se sikerült elérniük. Hál’ Istennek.) Nagyon is jól tudja a Fidesz, hogy széllel szembe csak akkor éri meg hugyozni, ha mögülük is legalább akkora fúj, és akkor végeredményben szélcsendben végezhetik a dolgukat. Ennek az elmebajnak meg nincs az a véresszájú fideszes, aki komolyan képes lenne mögé beállni, a konformitásra kényszerített néhány vezéridiótán kívül legfeljebb azért támogatják, mert ez is bosszantja a libsiket.

Amerikában már sok éve terítéken van, és minden egyes lövöldözés alkalmával újabb löketet kap a fegyvertartásról szóló vita. A második alkotmánykiegészítés („A well regulated militia being necessary to the security of a free state, the right of the people to keep and bear arms shall not be infringed.”) az uralkodó értelmezés szerint a nép fegyvertartáshoz való jogát, pontosabban annak sérthetetlenségét írja elő. A furán megszövegezett mondat nem csak folyamatos politikai csatározások kereszttüzében áll, de egyáltalán értelmezésében is szüntelen vita tárgyát képezi.

Miben hiba nem lehet

Mielőtt rátérnék a fegyvertartás tárgyalására, járjuk egy kicsit körül a közállapotokat. Az amerikai nacionalizmus egyik központi motívuma az alkotmányszerelem, az a szemlélet, hogy az 1788-ban ratifikált dokumentum szerzői a legnagyobb, legtökéletesebb, legokosabb emberek voltak széles e világon, és minden szavuk maga a megtestesült bölcsesség, amit természetesen maga az alkotmányszöveg is tükröz.

Az amerikai lakosság egy jelentős része valóságosan szerelmes az alkotmányukba, komolyan elhiszik, hogy országuk attól és azért szabad, mert az Alkotmány, egy évszázadokkal ezelőtt firkált dokumentum előírja. Ami szerepel az Alkotmányban, annak szükségesen benne kell lennie és pont úgy jó, ahogy benne van, ami pedig hiányzik belőle, az nem is való egy alkotmányba, okkal nincs benne. Az alkotmány szent és sérthetetlen, annak bármiféle érdemi módosítása azonnal az amerikai szabadság végét jelentené.

Nem tudom, volt-e korábban olyan időszak, amikor a pusztán provokációs célokat szolgáló reakciós álkommunikációnak – közismertebb nevén trollkodásnak – nagyobb divatja lett volna, mint manapság. Az elsősorban a fiatalabb korosztály szórakozásának tulajdonított mezőnybe szállt be nyélgázon hasítva a hetvenes évei felé közelítő Covfefe, és ha már arra járt, toronymagasan meg is nyerte a nemzetközi trollversenyt, amikor sokak legnagyobb meglepetésére az USA 45. elnökének választották.

Trump legnagyobb újítása – elképesztő mértékű műveletlenségét leszámítva – közemberesített stílusa, mellyel a jelek szerint sikeresen hidalta át az amerikai újgazdagok fényűző életmódja és a suttyó városi proli között tátongó szakadékot. Míg ellenfelei legalább néha megpróbáltak programmal előállni, ő ezt letudta annyival, hogy építtet egy falat Mexikónak és kifizetteti velük, ami jó eséllyel indul a világ legidiótább halva született politikai elképzelése címért.

Ő ugyanis nem programokat, konkrétumokat, szakértelmet árul, hanem érzelmeket: America First programja a poshadt, arrogáns nacionalizmus, a saját keserűségében dagonyázó kisembereknek nyújtott érzelmi és morális feloldozás, miszerint nehézségei, nyomora és sikertelensége valójában csak a globális kizsákmányoló elit (aminek ezen narratíva szerint az USA nem központi alakja) végtelen kapzsiságának köszönhető. A szöveg kipróbált és ismerős, a világ számos más pontján (időleges) sikerrel játszották már el a történetet. A végét is láttuk már.

Noha a 20. század a szocializmus, a liberalizmus és a liberális demokrácia százada volt, ez nem jelenti, hogy a 21. századnak is a szocializmus, a liberalizmus és a liberális demokrácia századának kellene lennie. Politikai ideológiák mennek, a nemzetek maradnak. Joggal gondoljuk, hogy ez az erő, a jobboldal előretörésének százada lesz. Ha a 20. század az individualizmus százada volt, ez a század a nemzetek, így a nemzetállamok százada lesz.

Orbán Viktor

Orbán Viktor és a Fidesz holdudvara minden évben elmegy Tusványosra, hogy ott aztán válogatott faszságokat mondhasson, amiken hónapokig hüledezhet az ország. Idén sem tett kivételt, Európa grandiózus reformjáról vizionált, kimatekozta az iszlám betelepítésének valódi célját, amerikai-kínai háborút helyezett kilátásba és – nagy és befolyásos ember lévén – Ukrajna sorsát is bejelentette végre.

No de foglalkozzunk a ránk vonatkozó résszel. A liberális demokrácia leáldozott, nyugaton liberalizmus van, demokrácia nincs, ellentétben nálunk majd demokrácia lesz és liberalizmus nem. A nemzetek Európája egy olyan intézményrendszer, ahol senki se szól bele a szuverén magyarok dolgába (csak a pénzt nyomják nyugatról).

Az Orbán-ellenes szekértábor egyik legfőbb közösségépítő gondolata mára annyi lett, hogy aki nincs velünk, az Orbán-nyalonc. Az „aki nincs velünk” bármiben megnyilvánulhat, ami nem biztosítja teljes megértéséről és helyességéről az ellenzéki „politikát”, vagy ami esetleg elismeri, még ha egyet nem is ért vele, a Párt valamely lépésének helyességét, vagy legalábbis elborzadva fogalmaz meg kritikát a rendszert mindenben és mindenáron kifogásokkal illetőkkel szemben.

Azt az észrevételt tenni például, függetlenül a szemlélettel és az abból fakadó kormányzati intézkedésekkel való egyetértéstől, hogy menekültellenes politikát folytatni okos dolog volt, mert végül nem csak házon belül hozott kétharmadot a migránsozás, de jól ráérzett az Európai menekültpolitika – egyre inkább úgy tűnik – végkimenetelére is: főbenjáró bűn, és nyilvánvalóan Orbán szekerének tolása.

A minden rossz forrását Orbán személyéből eredeztető ellenzéki közösség számára van két rossz hírem: egyrészt, rohadt ostobának tetszenek tűnni az állandó és végtelen Orbánozással, másrészt meg nincs is teljesen igazuk. Noha az EU-kompatibilis horthyzmust valóban maga a Patás találta ki és fejlesztette tökélyre (vagy legalábbis ő adta ehhez az arcát), a jelen helyzet kialakulásáért messze nem ő az egyedüli felelős, sőt.

Egy bloggertárs írt arról, hogy szerinte az ateizmus nem vallás, csak egy ideológia, mert „[n]incsenek ateista misék, ahol az ateistáknak kötelező megjelenni, egyszerűen csak az istentagadó ideológiák összefoglaló neve.” Nos, vitatkoznék.

Kezdjünk definíciókkal, hogy legalább azt meghatározhassuk, lehetőleg pontosan, miről is vitatkozunk. Azért is fontos ezeket rögzíteni, mert sok fogalomnak nincs pontos köznyelvi és/vagy tudományos meghatározása, inkább csak nehezen behatárolható koncepciókat jelölnek. A továbbiakban minden olyan lényt istennek tekintünk, ami valamilyen értelemben az általunk ismert és elfogadott fizikai valóságon kívül, vagy azon belül, de nem annak ismert törvényei szerint létezik. Teizmusnak nevezzük azokat a nézeteket, amelyek szerint valamilyen isten létezik, ateizmusnak azokat, amelyek szerint semmilyen isten nem létezik, agnosztikusnak pedig azokat, akik szerint a kérdés vagy eldönthetetlen, vagy ha el is dönthető, a válasz érdektelen.

Hadd tisztázzak itt egy apróságot az ateizmus fogalmával kapcsolatban. Az ateizmus – morfológiailag – a teizmus, vagyis az istenhit elvetését jelenti, tehát magában foglalja az agnoszticizmust is. A hétköznapi gyakorlatban ugyanakkor – és az a tapasztalatom, hogy még követői is sokkal szélesebb körben használják ekként – ekvivalens az antiteizmussal, vagyis azzal a nézettel, hogy egyetlen istenség sem létezik; én is így fogom tekinteni.

És hogy mennyire le vagytok ti szarva az összes elmé- elméletetekkel és eszmétekkel együtt, édes Istenem, de gyönyörű, hogy mind el fogtok takarodni a francba!

Micsoda felütés a Magyar Állam kitüntetett írójának szájából, vágjunk is bele! (Egy apró pontosítás: jelen poszt egésze a műsor végéről és az ott elhangzottakról szól; a többi mocskot sem nem hallgattam végig, sem nem érdekel.)

Alig néhány napja írtam egy kis szösszenetet az akkor még holnapi Pride-hoz (tl;dr: az egész műsor csak irritációnak jó, a vélt vagy valós problémák megoldását nem segíti elő), még azelőtt, hogy Nemzeti Parasztgyűlés hétfőn, a maguk kitüntetett alpáriságával összeült volna az Echo tévében leszopni egymást az élet nagy problémáit megvitatni.

Tudom, menő dolog manapság demokratának lenni, de valahogy soha nem vonzott igazán a gondolat. Értem én, hogy a nyugati világ magukat negédes terminológiával kellető, ún. felvilágosult polgárai számára a demokrácia – már csak a szó idegen léte okán is – valamiféle patetikus büszkeség forrásaként szolgál, diadalmasan ámítják magukat a gondolattal, hogy a nézetük szerint alávaló autokráciával, mellyel hosszú, helyenként egész mitikus háborúkban és heroikus küzdelmekben végül felülkerekedtek (amolyan szokásos, „a jó győzelme a gonosz felett”-szerű, katartikus konklúzióként), és aminek sötét korszakaival szemben itt most ők vannak hatalmon.

Főleg ugyanők szájából halljuk igen gyakran, hogy az emberiség – ellentétben az ilyen tekintetben mélyen lenézett állatokkal szemben – felül tudott emelkedni erőszakos természetén, civilizációs eredményei azért is kiemelkedők, mert biológiai ösztöneit, agresszivitását képes kontroll alatt tartani; az erő nyelve helyett vitákat alkalmaz a közös problémák megoldásának eldöntésére; társadalmi és hatalmi berendezkedése nem csak maga a nép közvetlen kontrollja és ellenőrzése alatt működik, de az alapvetően a szabadságra épül, mindenki számára garantálja a fizikai- és létbiztonságot és a lehető legteljesebb kiteljesedést teszi lehetővé.

Csakhogy ez mind hazugság.